„Valami miatt a spenót nem ízlett a gyermekeknek…”
Amikor értesített, hogy Kolozsváron intézményes keretek között beindult az első, ukrán nyelvű óvodai csoport, meg kellett kérdeznem Szabó Lászlót, a Gondviselés Segélyszervezet vezetőjét, pontosan hol van a Magyar Unitárius Egyház által működtetett felekezeti bölcsőde, hiszen eddig még sosem jártam ott... A Berde Mózes (F. J. Curie) utcában található ingatlan előtt számtalanszor elhaladtam, ám nem néztem a kerítésen lévő feliratot: Unitárius bölcsőde/Creşa Unitariană.
Mit érezhetnek a gyermekek?Elekes Zsolt iskolalelkész nyitja ki az udvarra nyíló ajtót, széles mosollyal fogad. Bemutatkozom, de hamar kiderül, hogy ismerjük egymást, a Gondviselés Segélyszervezet vagy a Magyar Unitárius Egyház rendezvényén találkoztunk. Kedélyesen üdvözöl, s azonnal bevezet az épületbe, ahol az ukrajnai háború elől édesanyjukkal együtt elmenekült és ide érkezett gyermekek játszanak. A kislányok és kisfiúk cipői ott sorakoznak az előszobában, a padocskán rózsaszínű iskolatáska árválkodik. Cipőm a többi mellé kerül, kétszer akkora. Ismeretlen világba toppanok, nincs gyermekem, a bölcsőde, az óvoda és az iskola rejtélyes és meglepetésekkel teli univerzum számomra.
Mindenki ukránul vagy oroszul beszél, nem tudom pontosan megállapítani, de szerencsére van fordító, nem lesz gond a kommunikációval. A dolgok egymásutánisága miatt elfelejtek a gyermekekkel beszélgetni, bár ott a fordító, jó lenne tudni, mit éreznek, mit jelent számukra ez a lehetőség, milyennek találják a játékokat, melyik a kedvencük, milyen étel vagy édesség ízlett a legjobban. Információt kell gyűjteni a cikkhez, videóinterjút készíteni az iskolalelkésszel és snitteket, vágóképeket a mozgóképes riporthoz – sebesen pörög minden. Tudom, hogy korlátozott az idő, a gyermekek türelme is elfogy, zavarja őket a sok idegen. Téves feltételezés. A kicsinyek nyugodtan játszanak tovább, jóformán számba sem veszik a Szabadság fotóriporterét, az erdélyi magyar hírportál munkatársát és a tévéstúdió riporterét valamint operatőrét. Az Ukrajna valamennyi területéről elmenekült kisgyermekek önfeledten játszanak, többnyire egyedül, még nem ismerik egymást, valójában ez az első alkalom, amikor találkoznak. Össze kell szokniuk, mondja az egyik óvónő, még a pedagógusoknak is jobban meg kell ismerniük egymást és a gyermekeket, rá kell hangolódniuk a kicsikre, be kell illeszkedniük az új környezetbe, hozzá kell szokniuk az új helyzethez és otthonukhoz.
Az első ilyen intézményesített kezdeményezésElekes Zsoltot kapom először „kameravégre”: elmondja, hogy az elsődleges feladatot a menekült édesanyák és gyermekeik elszállásolása és étkeztetése jelentette, az elkövetkező napokban és hetekben azonban más igények is jelentkeztek.
– Gondolok itt akár a társalgásra, az együttlétre, majd természetesen felmerült a gyermekek óvodai felügyelete és oktatása, valamint a velük való intézményesített foglalkozás. A Magyar Unitárius Egyházhoz tartozó intézményeknek és a lelkes, tenni akaró embereknek köszönhetően sikerült megoldani az ukrán nyelvű óvodai csoport beindítását, amely tudomásom szerint ilyen keretek között az első – mondja az unitárius iskolalelkész.
Elekes megállás nélkül folytatja mondanivalóját, bár körülöttünk hangos a gyerekzsivaj. A kicsik tesznek-vesznek, járkálnak körülöttünk, adott pillanatban egyikük a lábunknak ütközik. Igyekszem mozdulatlanul tartani a kamerát, néhány másodpercig az önfeledten játszó gyermekeket figyelem. Próbálom megfejteni, vajon milyen lelkiállapotban vannak, mit jelent számukra a közös játszás élménye, mennyire hiányzik az édesanyjuk, akivel a család többi tagját hátrahagyva a bombák és rakéták elől idegen országba menekültek… Egyik-másik gyermek egyedül játszik, vagy csak maga elé néz, kissé szomorúnak tűnik.
– Az óvoda munkaközössége egy termet az ukrán óvónők és a gyermekek rendelkezésére bocsátott, itt zajlik a foglalkozás. Az unitárius egyház vendégszobájában lakó, menekült ukrán család tagjai Telegram-csoportot hoztak létre, segítségükkel felvettük a kapcsolatot a gyermekeik számára óvodai foglalkozást igénylő ukrán édesanyákkal. A csoport indulásának hírére négy ukrán szakavatott óvónő negyedórán belül máris jelentkezett, aztán mintegy százötven ukrán menekült szólt hozzá – meséli Elekes Zsolt, akitől megtudom, hogy ottjártunkkor nyolc gyermekkel foglalkoznak az óvónők.
Még nem ismerik egymást, össze kell szokniuk és be kell illeszkedniük az új környezetbe
Tudatja, hogy az igény sokkal nagyobb, hétvégéig húsz gyermek jelenlétére számítanak, akikkel az Ukrajnában is óvónőként tevékenykedő fiatal hölgyek foglalkoznak majd. Azt is elmeséli, hogy a négy jelentkezőből egyelőre ketten döntöttek úgy, hogy hétköznaponként délelőtt hivatásszerűen foglalkoznak a menekült ukrán édesanyák kisgyermekeivel. A támogatók (egy neve elhallgatását kérő nagylelkű adakozó például 1000 eurót ajánlott fel) és – a lehetőség függvényében – az ukrán gyermekek szülei által felajánlott összegeknek köszönhetően az óvónők javadalmazása is egyelőre meg van oldva. Ezenkívül a Gondviselés Segélyszervezet saját alapjaiból biztosítja a krepp- és színes papírt, ceruzát, kifestőkönyveket. Segít továbbá a János Zsigmond Unitárius Kollégium és az unitárius bölcsőde és óvoda munkaközössége.
Rákérdezek, mi a napi program, de hát megfeledkezem arról, hogy ez még csak az első délelőtt. Elekes Zsolt mégis válaszol. Elmondja, hogy kedden színeztek, rajzoltak, az ovis szülők adományából származó játékokkal pedig a 3–6 év közötti gyermekek játszottak. A reggelit és az ebédet a Culina Nostra jóvoltából biztosítják az óvodában.
A Google-fordító a legnagyobb segítségük
Az óvónőkkel való kommunikáció is kihívás, ugyanis nem beszélnek angolul, a fordító pedig csak addig van jelen, ameddig az újságírók a munkájukat végzik.
– A Google-fordító hatalmas segítség számunkra, így tudunk értekezni a hölgyekkel. Masha, Olena, akit mindenki Lénának szólít és Yulia segít kommunikálni az ukrán menekültekkel. Amikor ők nincsenek jelen, akkor a technológia a szövetségesünk – mondja az iskolalelkész.
Szerinte az unitáriusok kezdeményezése példát jelent más felekezetek vagy világi intézmények számára, hogy ukrán nyelvű bölcsődei, óvodai vagy iskolai csoportokat indítsanak.
– Szívesen segítünk kapcsolatokkal, és megosztjuk azt az egyelőre minimális tapasztalatot, amelyet eddig szereztünk. Az iskolába is befogadtunk néhány gyermeket, akik rendszeresen járnak órákra. Mi maximum húsz ukrán gyermeknek a felügyeletét tudjuk vállalni, ám úgy érzem, Kolozsvár szintjén az igény sokkal számottevőbb – fogalmaz Elekes.
Elmondja még, hogy a szervezkedés a múlt héten kezdődött, egyeztettek az óvónőkkel, megvásárolták a szükséges játékokat és kifestőket, megszervezték a tevékenységet, a gyermekekkel pedig kedd reggel kezdtek el először foglalkozni.
– Sokat sírtak a kicsik, nem akarták elengedni az édesanyjukat. Kellett kis idő, amíg helyrebillentek, ezért is kértük, hogy az újságírók délben jöjjenek. Remélhetőleg hamar megszokják, hogy délelőttönként nem lesz velük az édesanyjuk, de tudják, délután egy órakor ismét megölelhetik őt – teszi hozzá.
Hamarabb jönnek az édesanyák a gyermekeikértTávozáskor három csillogó szemű és kissé aggódó tekintetű édesanya jön gyermekéért. Nincs még tizenhárom óra, de valószínűleg már ők sem bírták kicsinyük nélkül.
Azt még megtudom, hogy az unitárus egyház és intézményei körülbelül 40 személy számára biztosítanak szállást, és még maximum 15 menekültet tudnak fogadni. Kifele haladva a lelkész elmondja, hogy nagyon jók a tapasztalatok, sokat énekelnek, főznek együtt az ukrán édesanyákkal és gyermekeikkel.
– Sok pozitív hatás ér minket részükről. Megajándékoznak bennünket a kultúrájukkal, szokásaikkal, gasztronómiai finomságaikkal. Mindenki nagyon lelkesen fogadta őket, jó érzés volt látni, hogyan tud közeledni egymáshoz két olyan személy, aki más-más nyelvet beszél. Ez a gyermekek vonatkozásában is ugyanígy van, lassan-lassan barátságok alakulnak ki – teszi hozzá, de már az ajtóban, ahol egyre több édesanya várakozik.
A fordító hölgytől még megkérdezem, pontosan honnan származnak a gyermekek. Odessza, Kijev, Harkov, Mariupol, Cherkasy, Donyeck – mondja Olena Bolozovych, az egyik hölgy, aki a nemzetközi nőnapkor, azaz március 8-án érkezett Kolozsvárra.
Rejtély, miért nem szeretik a spenótotFél füllel hallom, amint Elekes Zsolt mondja Tóth Gödri Iringó kolléganőmnek, mennyire meglepte, hogy sem a gyerekeknek, sem pedig a felnőtteknek nem ízlett a Kolozsváron készített spenót… Nincs már idő rákérdezni, miért, már az udvaron is várakoznak az ukrán édesanyák, ezért később WhatsAppon érdeklődöm:
– Nem tudom, miért, egyszerűen nem szeretik – válaszolta.
Útban a szerkesztőségbe az ukrán gyermekek nekünk elszavalt verse cseng a fülemben… Maksay Ágnes kolléganőm kérte meg őket, énekeljenek vagy szavaljanak valamit, hadd rögzítse az operatőr. Nem tudom, miről szólt a költemény, tulajdonképpen nem is lényeges. A háború elől elmenekült, az általuk ismert és szeretett közegből kiszakított, családjuk egy részét hátrahagyó, lelki traumákat is átélt gyermekek gesztusa mélyen megható volt.
(Fotók: Rohonyi D. Iván)
**************************************************Fotóriportunk ide kattintva tekinthető meg.
**************************************************
