Zacc

Jocó galambászott, tyúkászott, egyéb ilyeneket művelt – azt hiszem, nyulat meg nutriát is náluk láttam először. Mindez érdekes volt, ő viszont túlságosan harsány ahhoz, hogy megpróbáljak közelebb kerülni. 

Bandi bátyámat, a Jocó öccsét, más fából faragták. Nekem szelídnek tűnt, ma már úgy mondanám: sebzettnek. Alkoholproblémái voltak, de akkoriban nem gyötrődött senki túl sokat ezen. Aki ivott, azt részegesnek nevezték, és hibás árunak minősítették. Nem állítom, hogy Bandinak nem volt része megértésben, de mindig abban a sajnálkozó empátiában, amely inkább árt, mint segít. 

Kártyáztunk vele, lábteniszeztünk vele, fociztunk vele. Nem tudom, mi lehetett az oka, leginkább talán a lenéző részvét, hogy harmadéves koromban, nem sokkal a nagyapám halála után, öngyilkos lett: felkötötte magát a Jocóék fészerében.

Az is érdekes, hogy ilyenkor mindig marad valami furcsa bűntudat, mint a zacc a csésze alján. Mit segíthettünk volna? Mit segíthetnénk most? Egy egész társadalom mentalitását kellene megváltoztatni, hogy a küszködőt ne a probléma gyökerének érezzük, hanem az elszenvedőjének. 

Az Állatfarm egyik szereplőjét Bandinak hívják Szíjgyártó László fordításában. Bandi az a csődör, aki semmit nem kérdez, szüntelenül dolgozik, holott ahogy telik az idő, azért neki is kételyei támadnak Napóleon módszereivel és rendszerével szemben. Mikor már képtelen dolgozni, elvitetik a sintérrel, és persze gyalázatos rágalomnak minősítik az arról szóló híreket, hogy ezt tették.

Vajon mi tört el Bandiban? Milyen egyedül lehetett ott a kötélen, és mennyire nem értjük ma sem, hogy mit is tett.

Tépett idő

A Brassai az életem volt. Oda jártam, ott szenvedtem, ott tanultam, ott örültem, ott tettem szert az első barátokra, akik aztán vagy megmaradtak, vagy nem, ott jártam egy osztályba olyanokkal, akik közül néhányan legnagyobb meglepetésemre a barátaim lettek.

Tizenkét évig jártam ide, betéve tudtam. A 43-as termet, ahol végeztünk, a folyosókat, a különös hangulatú manzárdszobát, ahol a műszaki rajz órák voltak, a pincét, ahol meg a műhelyórák, a tornatermet, az udvart, a fizika meg a kémia labort. Szőllősi Ferencet, aki Józsikának nevezett a második keresztnevem miatt, Dan Mariát, aki a világ legjobb romántanárnője volt, Egyed Emesét, akivel színjátszottam, Csőgör Enikőt, akivel verset mondtam, Tóth Károlyt, az orosztanárunkat, ezt a nyalka világfit, aki egyszer ember volt egy embertelen helyzetben, és mind a többieket.

Karszámunk volt, fantáziátlan ingünk és nadrágunk, fantáziátlan mindenünk. Ez nem utólagos konstrukció: nem a kommunizmus zavart, hanem a saját ügyetlenségem. Mindig gyűrött volt mindenem, lógott rajtam az ing, rólam a nadrág, a zakómon pecsétek éktelenkedtek, a fülemen kariókanyomok (csupán a nyelvvédők kedvéért: nem, nem filcnyomok). Az osztály hülyéje voltam, akit ahányszor csak lehetett, megtapostak az erőszakosabbak. És az osztály zsenije, aki segít románból és magyarból, mert ha nem, megtépik a padtársai. Egy tépett, cafatokban lógó alak voltam, aki mégis szeretettel emlékszik vissza majdnem mindenre, ami ott történt.