Villámvignetták
Aztán egyszer egy érdekes arcú fiú megkérdezte, focizom-e, és boldogan mondtam igent. Egy ideig töprengtem, aztán melléjük ültem. Így ültem öt éven át Dáné Szilárd és Kányádi Andris mellett, kivéve, amikor nem ülhettem, mert a mellékszak óráin voltam, vagy egy olyan teremben ültünk mindannyian, ahol nem lehetett hárman ülni, vagy mert tornaóra volt.
Különféle viszontagságok után (említettem tán, hogy színire akartam menni) a filóra felvételiztem (később tudtam meg, hogy ez a bölcsészkar), és magyar-román szakra jutottam be, más nyelven ugyanis nem beszéltem. Bár a kollégáim között akadtak olyanok, akiket ismertem magyar olimpiáról (ez is később lett tantárgyverseny), vagy éppen osztálytársaim voltak rövid ideig, egy lányra pedig egy József Attila-műsorból emlékeztem (rágyújtott egy cigarettára, és azt mondta, „Légy fegyelmezett!”), nem mertem megszólítani senkit. Addig, amíg Andris meg nem kérdezte, hogy fociznék-e, lebegtem, mint a Holdra lépő.
Ennek valamiféle arányzavar is oka lehetett. A suliban, ha vertek is, ha a fülemre rajzoltak is, ha ragasztót öntöttek vagy rágcsit tettek is a seggem alá, akkor is sztár voltam, és ezt senki sem vitatta, és még műveltnek is nevezhettem magam. Itt, az egyetemen, olyanok jártak velem, akik Nietzschét olvastak meg Jungot, akik több nyelven beszéltek, akik a katonaságból jöttek, és egészen más élményeik voltak. Én meg egy városi kisfiú voltam, akinek a legnagyobb baja egy rég elő nem bújt asztma, és a legnagyobb tudománya, hogy szépen szaval, mégsem lett színész. Öt éven át botladoztam, noha másnak esetleg menetelésnek tűnt.
