Zenediktálás és neszkávé…
Drága Piroska néni… Ő az, akire mindig csak a legnagyobb szeretettel és hálával tudok gondolni. Demény Szabó Piroska, az egykori zenetörténet tanárnőm. Mindig azon keseregtem, hogy miért nem tanulhattam a zeneelméletet is vele? Azt, hogy a zenetörténet, és egyáltalán a zene szerelmese lettem, NEKI köszönhetem. Szinte ittuk az általa elmesélt zenetörténeti érdekességeket. Csendes, halk szóval tanított. Csak sok évvel később tudtam igazán értékelni bátorságát, hiszen Ő tanított meg elsőként Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című kórusművének megrendítő soraira: „És kötélből ostort fonván, kihajtá őket a templomból” – énekeltük egy olyan időben, amikor még a templomba járás is tiltva volt. Folklórgyűjtőként idejekorán belénk oltotta a népdal iránti tiszteletet, szeretetet. Azokra a népdalokra még most is emlékszem, amelyeket tőle tanultam.
Otthonában, amikor magánórákra jártam hozzá, mindig várt az előkészített két csészével. Neszkávé, cukor… abban az időben nehezen beszerezhető delikatesz volt. Ő mégis mindig megkínált. Egymásra mosolyogtunk, belenéztem a nyugtató kék szemébe, és azután minden könnyebben ment: a szolfézs, a diktálás, az elmélet… minden, ami a konzervatóriumi felvételihez szükséges volt. Mindarra, amire megtanított, ma is emlékszem. És nem csak szakmailag. Pedagógusi-emberi magatartását diákkorom óta követendő példának tekintettem.
Misi bácsi és a Hegyi éjszakák
Ha zeneiskola, akkor Guttman Mihály, mindenki Misi bácsija. Ő a zeneiskola fogalmával testben-lélekben összenőtt tagjaként, valóban megérdemelte az ÖRÖKÖS TAG megtisztelő díjat, amit az iskola 60 éves fennállásának ünnepén kapott. Mindig csodáltam hatalmas szaktudását. Amihez nyúlt, minden arannyá változott a keze alatt. Kórusóráin nagy volt a szigor, ugyanis utálta a középszerűséget, mindig a tökéletességre törekedett. Addig csiszolta a kórusműveket, ameddig azok az ő zenei ízlésének megfeleltek. Énekkarunknak rendszerint évente egy koncertje volt, de an nak kiválónak kellett lennie. A minőség, a tökéletes együtthangzás érdekében többször tartott „meghallgatást” úgy, hogy minden szólamból egy-egy diák énekelte harmóniába az éppen tanulandó mű szólamait. Szigorával, igényességével ily módon vezetett rá a komoly munkára, arra, hogy a kitartó gyakorlás meghozza gyümölcsét és sikerélményt szül. Így sikerült az 1960–70-es években országos hírnevű énekkart „faragnia” belőlünk. A repertoár az olasz madrigáloktól, a Toduţă-, Jarda-, Bartók -és Kodály-művekig, igényes, széles skálát ölelt fel. Hálával és köszöntettel gondolok rá, elsősorban a régi énekkari emlékekért, Kodály Zoltán Hegyi éjszakákjáért, Bartók Béla 27 Egynemű karáért – olyan kórusművekért, amelyeket abban a periódusban nem, vagy csak nagyon kevesen ismertek –, a felejthetetlen országos turnékért és azért a segítségért, amit a Zene és játék című könyvem kiadásakor nyújtott.
Ha a zenekart vezette, irányításával kiváló koncertek születtek. Kamarazene tanárként, együttesei európai díjakat szereztek. Soha nem a mennyiség érdekelte, mindig nagyon odafigyelt a minőségre.
Emlékszem egy iskolai vokálszimfonikus-hangverseny re az Egyetemiek Házának koncerttermében, Guttman Misi bácsi vezényletével. Arra pontosan nem, hogy kinek a művét szólaltatták meg, csak arra, hogy a zenekar mellett, nagy létszámú énekkar is szerepelt. Egy adott pillanatban egy gyönyörű hang emelkedett ki a kórusból, szólóját mindenki csodálattal hallgatta. Ő volt Tőzsér Júlia, a később világsztárként ünnepelt Várady Júlia, Dietrich Fischer Diskau felesége. Talán Misi bácsi már akkor tudta, hogy az a diáklány nem marad többé Kolozsváron…
(Borítókép: A ferences kolostor – volt zenelíceum – udvari ablaka, részlet. Fotó: Wikipédia)
