A „Csavard fel a szőnyegettől az Egy kis éji zenéig
A nyolcadik osztály végén lezajló felvételi vizsga után, osztályunk létszáma tizenhétre csökkent. Jóban, rosszban összetartó kis közösség lettünk. Komolyzenei tanulmányaink „nem vesztek össze” az ún. könnyűzenével, hiszen fiatalok voltunk, és mi is szerettünk szórakozni. Osztályunk egyik hangadója Selmeczi Gyuri, már diákként is igen sokoldalú volt, kitűnő zongorista, aki szívesen játszott könnyűzenét is, és sok esetben komponált át egy-egy témát különböző stílusokban, amin roppantul szórakoztunk. Szünetekben, két „unalmas, nagyon utált” számtanpélda között, „lazításként”, torkunk szakadtából énekeltük: Csavard fel a szőnyeget, Fenyő Miklós és a Hungária együttes akkor divatos slágerét. Gyuri zongorázott, mi körülvettük, és éltük a pillanatot.
Szintén az ő ötlete volt a Száz szerelmes szonett kötet legszebb költeményeiből összeállított szavalóest, és játszottunk színházat, szerkesztettünk újságot – természetesen kézzel írottat, hiszen hol volt akkor még számítógép, laptop, sokunknak még az írógép is elérhetetlen volt! –, alkalmanként házi kamarazenéltünk. Hja, a kamarazenéről jut eszembe az a kiskoncert – talán tíz vagy tizenegyedikesek lehettünk–, amelyen Gyuri szárnybontogató karmesterként Mozart Egy kis éji zenéjét vezényelte. Az évfolyamunkról összeválogatott zenekar már izgatottan várta a kezdés pillanatát, amikor Gyuri messziről is jól látható, reszkető kezét felemelte, és mielőtt beintett volna, többször is elrebegte: „csak ne izguljatok”! Habár hallgatókként, mi is drukkolunk a sikerükért, de megmosolyogtuk, hiszen aki a legjobban izgult, az éppen ő volt. Ki tudja, hogy azóta hányszor lendítette karmesteri pálcáját a magasba, a hazai és külföldi zenekarok élén?
Déli harangszó és egy fekete zongora
Ötödikes lehettem, amikor új zongoratanárt kaptam. Nagy megváltás volt számomra, hiszen az előző tanárnőmmel csak kínlódás volt az életem. Nem motivált, nem volt türelme hozzám, és talán nem is szeretett. Aztán Szövérdi Erzsébet, fiatal tanárnőhöz kerültem, aki szerény és csendes „kiskatonája” volt az iskolának. Nem csörtetett, nem tartozott az „elit” tanárok csoportjába, de hivatását mindig alaposan, kitartással és kiváló pedagógiai érzékkel végezte. Már az első óráktól a szívembe zártam, mert akár egy nagyobb testvér, sokban hasonlított hozzám, és remekül „talált a szó” kettőnk között. Én is csendes és félénk voltam, kisebbségi érzésekkel a szívemben, amit ő zenével és szóval is „gyógyítani” tudott. Megbízott bennem, és ez idővel némi önbizalmat adott. Annyira közel engedett magához, hogy kilencediktől tegezhettem, igaz, csak, amikor magunkban voltunk, mások előtt nem. Így minden gondomat-bajomat megoszthattam vele, és észrevétlenül barátokká váltunk.
Romantikus alkat volt ő is, én is. Így a kiválasztott zongoradarabokban egyezett az ízlésünk, mindketten szerettük Chopint, nem csoda tehát, hogy a líceumi évek alatt, a „zongora poétájának” sok miniatűrjét, többek között a Hárfa-etűdöt, a b-moll op. 9 nr.1 -es noctürnöt, az F-dúr op. 10 nr.9 etűdöt, a cisz moll Fantaisie Impromptut gyors iramban sajátítottam el. Boldog voltam, amikor egy-egy darab már előadásra készen állt, és a fekete zongora billentyűi mesélni kezdtek. Zongorázásomat sokszor kísérte a ferences templomban felzúgó déli harangszó, ilyenkor nyugodtság, belső béke szállta meg a lelkemet. A déli harangszó utoljára az érettségi vizsgámon küldte felém áldását.
Érettségi után, de jóval azelőtt is sokszor vendégeskedtem a Szövérdi család otthonában, ahol Zsóka és férje Marci, a felejthetetlen oboaművész szinte családtagként fogadott. Ők ismertettek meg velem olyan zeneműveket, amelyekről addig nem is hallottam. Kedvencünk, Stravinsky Tűzmadara volt, amit lemezről többször is meghallgattunk. Vasárnaponként – amikor már szívesebben jártunk a szombat esti hangversenyekre – együtt néztük/hallgattuk és örültünk annak a televíziós sorozatnak, amelyben Leonard Bernstein, főleg gyermekeknek, de számunkra is élvezetes ismeretterjesztő zenés előadásokat tartott: énekelt, zongorázott, vezényelt és mesélt humoros-játékosan, felnőtteket is „székhez kötő”, igen megnyerő modorában. Soha nem felejtem azokat a vasárnap délelőttöket, amelyek a baráti együttlét, a tartalmas beszélgetések és a zenehallgatás örömével ajándékoztak meg. Úgy érzem, zenei képzésemnek egyik meghatározó epizódját éppen a Szövérdi házaspárnak köszönhetem.
(Borítókép: A ferences kolostor – volt zenelíceum – udvari ablaka, részlet. Fotó forrása: wikipédia)
