„Hatvan esztendeig egész Erdélynek Pista bácsija volt”

Néhány útkereső év után 1870-ben Fehérvári Antal szerződtette a kolozsvári Farkas utcai színházhoz, E. Kovács Gyula ajánlatára. Ettől kezdve örökre kolozsvári színész maradt. Őt terjesztette fel elsőként a kolozsvári nemzeti színház örökös tagságára Janovics Jenő, színigazgatói kinevezésének első hónapjaiban, 1904-ben, lévén, hogy ő már akkor felismerte Szentgyörgyi István rendkívüli színészi nagyságát. Szentgyörgyi születésének 100. évfordulóján írott soraiból azonban nemcsak a művész, de az ember alakja is hitelesen körvonalazódik.

Számomra ez indokolja, hogy a kerek évforduló kapcsán felidézzük Janovics 80 évvel ezelőtt megfogalmazott, tudomásom szerint mindeddig kiadatlan sorait:

***

„Három évtizednél hosszabb időt töltöttem együtt Szentgyörgyi Istvánnal a kolozsvári színpadon. Voltam pályatársa, művezetője, igazgatója. Lelkébe nézhettem ennek a drága, kedves »parasztnak«, aki a barátságával tisztelt meg. Mindig az volt az érzésem, hogy Szentgyörgyi fő foglalkozásának a föld megművelését tartotta, és mindenek fölött való kedvtelése a föld áldásában való gyönyörködés volt. A föld volt az öröme, szerelme, élete célja.

A mestersége világát, a színpadot kissé lenézte. Nem tartotta komoly elhivatásnak a komédiázást. Nem is komédiázott soha életében. Önmagát, egyszerű paraszti lényét adta a beszédben, megjelenésében, tempós mórikálásában még akkor is, ha frakkba öltöztették. Ellenállhatatlanul és groteszkül mulatságos volt például a Vasgyáros Moulinet-jában. Luciferje is lassú mozgású, meggondoltan beszélő, furfangos és gonosz magyar paraszt. Nem tudott színlelni. Olyan természetesen beszélt, mint ahogy a szőlőjében, vagy ahogy borozgatás közben szokott.

Szentgyörgyi István Donát út végi kertjében

A kilencvenedik éve felé járt már, amikor egykedvűen jelentette be nekem, hogy nem bánná, ha egyszer-egyszer más játszaná el szerepét. Ezzel a gondolattal könnyen békült meg. Vállát vonogatva mondott le színpadi szerepeiről. De ugyanakkor szinte sírva panaszolta, hogy megfájdult a dereka, mert egy vastagtörzsű, vén fát kellett kivágnia. Nem bírja már úgy a mezei munkát, mint régen. Hogy a földi munka fárasztotta, az a szívébe nyilallott. Próbára rendszerint izgága hangulatban, zsörtölődve jött, de ha nem volt próbája, és egész napra kimehetett a szőlőjébe kapálni, vállán szerszámaival, oldalán tarisznyájával, amelyben hat alma és húsz dió volt (az volt ilyenkor a délebédje), akkor sugárzott a jókedvtől, vidáman, dudorászva lépkedett a Donát úton végig. A sok színpadi próbát különben sem szerette. Egyszer éppen Lear királyt próbáltuk. Pista bátyánk a hűséges Kent-et játszotta. Lear E. Kovács Gyula volt, s ugyanő rendezte is a darabot. A próba lassan ment, mert Kovács Gyula nagyon lelkiismeretesen, gyönyörűséggel dolgozta ki a jelenéseket. Sokat magyarázott, és igen sokszor ismételtetett meg egy-egy jelenetet. Szentgyörgyi ül a színfalak mögött, és várja a jelenését. Nagyokat fúj, közben feláll, kimegy az utcára vezető kis ajtón, visszajön dohogva, tipog-topog, morog. Sehogysem tetszik neki, hogy Gyula így húzza a próbát. Most egy színész jön be kintről, s kalapját lóbálva, az esőcseppeket rázza le róla. Szentgyörgyi keserűen fordul a bejövőhöz:

– Még mindig esik kint, öcsém?

– Nem is esik, hanem szakad, Pista bácsi! – mondja ártatlanul a fiatal színész.

Abban a pillanatban hangzik E. Kovács Gyula dörgő hangja:

– Ügyelő! Visszamegyünk! Elölről kezdjük az egész felvonást.

Ezt nem bírta már Szentgyörgyi, szubordináció ide, szubordináció oda, kitört belőle keserűen a szó:

– Húzzad, húzzad, Gyula, odakint meg az én szénám ázik...

A föld szeretete, a röghöz való ragaszkodás áradt ki ebből a fájdalmas kitörésből. A mezei munkát mindig komolyabbnak tartotta a komédiánál. Párizs legrafináltabb parfüm-illatától undorral fordult el, a föld szagát teli tüdővel szívta magába. Ha hazajött a szőlőjéből, vagy este játék után iparos barátaival leült a megszokott kis kocsmában, Bodónénál, a Széchenyi-téren, bizony, olyankor nem vetette meg az italt.

A Csikós című előadásban

Színpad-tisztelete és kötelesség tudása egyébként példátlan volt. Csak egyszer voltam tanúja annak, hogy a színpadot próba közben, haragosan, cifra káromkodással hagyta ott. Én akkor már csak »névleges« igazgatója voltam a színháznak. Az új vezetőség éppen egy pesti rendezőt hozatott le, s az vezette a Bánk bán próbáit. Átgyúrta, a szöveget javította, a jeleneteket össze-vissza hányta. Úgy megrövidítette a tragédiát, hogy az előadás ne tartson két és egynegyed óránál tovább, nehogy megunja a közönség Bánkot. A színészek persze szó nélkül követték az utasításokat, nem mertek ellenkezni, mert hiszen egy pesti rendező parancsolgatott. De azután következett Tiborc nagy jelenése. Szentgyörgyi nem volt a színháznál. Már akkor ritkábban játszott, s elfelejtették értesíteni, hogy próbája van. Küldönc robogott érte, de mire az öreg megérkezett, már éppen a harmadik felvonást próbálták le. Szentgyörgyi gyanútlanul megy be Tiborc nagyjelenetére, ezt a szerepet úgy tudta betűről betűre, mint a miatyánkot. S kezd játszani. Mindannyian lenyűgözötten figyeltük, mert ezt a jelenetet úgy játszotta, hogy egy nemzet panasza zokogott ki a szavából, keserűen, lázadóan. A nagy beszédéhez ér, és belefog a királyné elleni panaszába:

– Ő csorda számra tartja gyülevész

Szolgáit! Éppenséggel mintha minden

Hajszála egy őrzőt kívánna.

Ebben a pillanatban élesen csattan a nézőtérről a pesti rendező fölényes hangja:

– Ez itt hosszadalmas! Itt nyolc sort kihagyunk. Húzza ki, Szentgyörgyi úr!

Pista bácsi megáll, végigsimítja kabátujjával homlokát, azt hiszi, hogy álmodik. Körülnéz, hogy hol is van? Azután akkorát dobbant a lábával, hogy a deszkák megreszketnek alatta, s fuldokolva tör ki belőle a szidalom:

– Hogy kihagyjuk?! Kihagyták ám a maga agyvelejét modern uröcsém, amikor született.... Kicsoda, micsoda maga, mi fán termett, ki fia-borja, hogy hozzá mer nyúlni Katona Józsefhez? – És áradt belőle a szó, de – azokat már nem mondhatom el.

Azután elment, döngő léptekkel, nagyokat fújva.

Tiborcként a Bánk bánban

Azóta alig jött a színház tájékára. Mikor születésének 89. évfordulóját ünnepelte a színház, akkor sem ment oda, nélküle ünnepelték.

Már akkor beteg is volt. Fél évvel később ágynak dőlt. Sűrűn jártam hozzá, mert szeretett a régi színházi dolgokról elbeszélgetni. Betegsége súlyosodott, de nem panaszkodott, csak azt fájlalta, hogy a szőlője árva marad, hogy nem mehet ki kapálni, szénát gyűjteni, mert fáj a dereka. Egy éjszaka megfordult ágyában, a pipa kiesett szájából. Elment, itt hagyott bennünket. Egyszerűen, póz nélkül, jajszó nélkül ment el, félelem nélkül, ahogy élt. Amíg élt, mindig zsörtölődött, elégedetlenkedett, veszekedett, szidta a mindenkori igazgatóját, mint a bokrot, kellemetlenkedett a kollégáinak, de kötelességét elvégezte. És ha hozzá méltó, egyéniségéhez illő feladatot bíztak rá, talán öntudatlanul, a színház legnagyobbjai közé emelkedett. Úgy értem az öntudatlanságát, hogy ő maga sem tudta mérlegelni, milyen tökéletes egy-egy alakítása: A peleskei nótárius, A csikós, A cigány, Bánk bán Tiborca, a Tolonc Mravcsákja, A tanítónő öreg Istvánja, a Liliomfi Szilvay professzora, a Piros bugyelláris Peták káplárja, Az arany ember Brazovics Athanáza, Ocskay brigadéros Szörényije, a Sárga csikó Pusztabírója, Vén bakancsosa vagy a Pártütők Öreg bírója.

Fiatal korában a klasszikus operettek buffó szerepeit is játszotta. Akik látták, dicsérik mókáit és elragadó kedélyét. Én a magyar-ízű szerepein kívül csupán néhány Shakespeare-szerepében, meg a Hauptmann Henschel fuvarosában, a Sudermann Pillangócsatájában, Moliere Harpagonjában láttam. De sohasem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy Kent-je egy halálig hűséges, gazdája érdekeit életével is megvédő, magyar uradalmi intéző. Hogy Henschel-je széles gesztusú, lassú mozgású magyar gazda, hogy Harpagon-ja a zsugori magyar kispolgárnak tökéletes mintaképe. Akármit játszott, magyarrá gyúrta azt. Magyar volt minden ízében, magyar az esze járása, mozgása, taglejtése is.

Kolozsvár magyarsága minden évben megünnepelte születésének évfordulóját. Közel járt már a kilencvenedik évéhez, de a Sárga csikó pusztabírójában akkor is ruganyosan, frissen ugrott az asztal tetejére, és száz szál gyertya között ropta ott a csárdást a csapláros lánnyal, annyi kellemmel, annyi tűzzel, mint egy ifjú legény.

Szigligeti Ede Cigány című darabjában

Hatvan esztendeig egész Erdélynek Pista bácsija volt. A bácsi megjelölés nem az öreg kor előtti tisztelgés, hanem a szeretet becéző simogatása. Mindenkinek: gyermeknek, férfinek, öregnek, fiatalnak, serdülő leánykának és vén asszonynak, főúrnak és parasztnak Pista bácsija volt ő. Mindenki jogot formált hozzá. A színlap ugyan hivatalos komolysággal Szentgyörgyi István-nak írta, a közönség apraja-nagyja azonban csak Pista bácsinak szólította felvonások végén tapsaival a függöny elé.

Amikor pedig a történelem kereke végigrobogott Erdély földjén, amikor idegen hatalom lett úrrá fölöttünk, ennek az öreg színésznek a neve zászlóvá vált. Zászlaja lett az ingathatatlan hűségnek, a föld rögéhez való ragaszkodásnak. Neve figyelmeztető volt és vigasztaló. Emlékeztetője a múltak dicsőségének, az erdélyi színjátszás tiszta hagyományainak. Vigasztalója és tilalomfája azoknak a kishitűeknek, elbúsultaknak és csüggedőknek, akik nehéz időkben tikkadtan nyúltak a vándorbot után.

Az elcsüggedés idején ennek az öreg színésznek példát mutató ingathatatlan hűsége, szívének gazdag kincsei belopakodtak paloták termeibe, kunyhók homályába, iskolák padjai közé, fáradt emberek lelkébe, és gyújtottak, világítottak, melegítettek.” (Janovics Jenő kézirata az EME archívumában található.)

(A fotók a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs tárából származnak)