A sorozat első része ide kattintva olvasható, a második rész pedig itt található.
Vezető színész és rendező - E. Kovács Gyula
E. Kovács Gyula mint Bánk bán
Ecsedi Kovács Gyula (1839–1899) debreceni és pesti szerződések után került Kolozsvárra 1865-ben, és haláláig kolozsvári színész maradt. Alkata, orgánuma és játékstílusa szerint mintha a Farkas utcai színház számára teremtették volna, amelyet mindig a mély nemzeti és komoly művészi törekvések templomának tekintettek.
A magyar színház hőskorának legautentikusabb vezéregyénisége volt, klasszikusan délceg termettel, hatásos megjelenéssel, de rendkívül érzékeny, kifinomult, szükség szerint gyöngéd orgánummal és beszédmóddal. Játékát, mint személyiségét is, mindig a legmélyebb hazafiság vezérelte. Típus szerint Szentpéteri Zsigmond, Egressy Gábor és Lendvay Márton által fémjelzett vonalnak volt méltó követője. A Farkas utcai színháznak nemcsak vezető színésze, de rendezője és művezetője is volt. Rendezőként ő vitte színre országos premierként az általa nagyra becsült Petőfi Tigris és hiéna című darabját. Halála is Petőfi dicsőítése közben következett be: a fehéregyházi síkon, Petőfi eltűnésének színhelyén szavalt az 50 éves évfordulóra rendezett ünnepségen, amikor az erős napsütésben összeesett, és meghalt. Kolozsvár mély gyászba öltözött. A Farkas utcai színház udvarán százak gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Szeretett pályatársa, Szentgyörgyi István, akivel sok-sok este szolgálták együtt Tháliát, és akivel kölcsönösen tisztelték-szerették egymást, így búcsúzott tőle: „Bánk bán! Nagy úr! Hű Tiborcod búcsúzik tőled!”
Az örök Tiborc - Szentgyörgyi István
Szentgyörgyi István (1842–1931), akárcsak E. Kovács Gyula, Debrecenben tanult, majd egy tízéves kitérővel, 1871-ben került a kolozsvári magyar színtársulathoz, amelyhez élete végéig hű maradt, éppen úgy, mint E. Kovács. Évtizedekig játszottak együtt, csaknem esténként, mégis két külön világban éltek. E. Kovács a felhők közt szárnyalt, Szentgyörgyi mindkét lábbal, szilárdan állt a földön. Indulatos, szókimondó, darabos alkat volt. „Ember volt, cicoma és sallang nélkül, mesterkéltség nélkül, mozdulataiban, hangjában, gesztusaiban, járásában, szeme villanásában. Művészi eszközei páratlanul egyszerűek s éppen ezért puritánul nemesek voltak. Nem játszott, hanem élt a színpadon.” – írja róla Janovics Jenő.1
Ikonikus alakításai voltak a Zsiga cigány, a Csikós, Tiborc, a Peleskei nótárius, a Vén bakancsos, Peták káplár a Piros bugyellárisban, Szilvay professzor a Liliomfiban, Pusztabíró a Sárga csikóban. 70 esztendőn keresztül volt színész, s ebből hatvan év Kolozsváron telt el. Volt egy kertje a Donát úton, abban kapálgatott, kaszált, ápolgatta a gyümölcsfáit, amikor tehette. 90 éves korában ment el, csendesen, jajszó nélkül. Janovics Jenőnek sikerült kiharcolnia számára a Kolozsvári Színház örökös tagja címet.
A Kolozsvári Nemzeti Színház és a budapesti Vígszínház igazgatója - Ditrói Mór
Ditrói Mór (1851–1945) 1874-ben Kolozsváron lett színész, majd bejárta az országot. Bölöny József intendáns hívta meg művezető igazgatónak 1887-ben. Az alig 9 évig tartó igazgatása alatt Ditrói igazolta a belé vetett bizalmat. Csalhatatlan művészi igényessége tántoríthatatlan akarattal párosult. Pontos ráérzéssel fedezte fel a tehetségeket, és indította el őket a művészi pályájukon.
A kolozsvári éveiben emlékezetessé váltak a ciklusai: a „magyar ciklus” 1891-ben, amely 48 napig tartott, és 42 magyar író és zeneszerző 56 darabja került színre, majd 1894–95-ben Shakespeare-ciklus, 17 Shakespeare-bemutatóval. 1896-ban a kolozsvári tapasztalatok fényében felkérték a budapesti Vígszínház megalapítására, ahová kolozsvári társulatának nagyobbik részét magával vitte, többek közt Hegedűs Gyulát, Góth Sándort, Gál Gyulát, Szerémy Zoltánt, Beregi Oszkárt, Delli Emmát vagy Hunyady Margitot és férjét, Szathmáry Árpádot. Ditrói Budapesten húsz éven keresztül vezette sikeresen az újonnan létesített színházat, megteremtve ott (is) az általa ideálisnak vélt játékstílust: a sallangmentes, átélésen és őszinteségen alapuló, összehangolt művészi játékot. A Vígszínházban is, mint Kolozsváron annak előtte, személyesen bábáskodott minden darab színpadra állításánál, annak ellenére, hogy ennek nyoma fellelhető lenne a színlapokon.
A Farkas utcai színház utolsó igazgatója - Janovics Jenő
A fiatal Janovics Jenő
Ditrói művezetői stílusát, koncepciózus társulatépítését, repertoárépítési elgondolásait Janovics Jenő (1872–1945) folytatta, kicsit később, 1905-től. Janovics ekkor nyerte el a kolozsvári színház igazgatói státusára kiírt pályázatot. Ekkor már második alkalommal szerződött a kolozsvári társulathoz, ugyanis először 1896-ban, a Színészeti Akadémia elvégzése után két évvel lett színész a Farkas utcai társulatnál. Egy évvel később már rendszeresen rendezői feladatokat is kapott, majd Bölöny József intendáns megbízta a színház művészeti vezetésével. Janovics egy évig volt művészeti igazgató, 1900–1901 között. Akkor 3 évre távozott Kolozsvárról, Szegeden lett színházigazgató, majd 1905-ben újra Kolozsvárra jött, akkor már kinevezett igazgatónak. Egyik legfontosabb feladata az volt, hogy befejezze és üzembe helyezze az új színházi épületet a Hunyadi téren.2 Bár a Farkas utcai színházban töltött években Janovics a felívelő pályájának csak a kezdetén állt, már ekkor is megmutatkozott a későbbi sokoldalú színházi és filmszakemberi tehetsége. Többek közt már 1899-ben megrendezte Blumenthal-Kadelburg Mozgó fényképek című darabját, amelybe moziszkeccseket, azaz filmjeleneteket épített be.
1906-ban avatták fel a Hunyadi téri színházépületet és búcsúztak el az elavulttá vált, megöregedett Farkas utcai színházépülettől. Már a nyári idény előtt, amelynek rendszeresen a Szamos-parti épület, a Színkör volt a színhelye, 1906. júniusában Bánk bán-díszelőadást rendeztek a régi épületben, Jászai Mari felléptével. Janovics Katona József drámáját tartotta a legméltóbbnak a búcsúelőadásra. Aztán szeptember elején, a téli idény megkezdésekor indult az élet az új színházban. Az ünnepség megkomponálásakor Janovics emlékeztetni kívánt arra, hogy a Farkas utcai épület megnyitása is két estén át tartott, így első este, szeptember 7-én még egy utolsó előadásra került sor az ódon Farkas utcai színházban, amikor Janovics úgy állította össze a műsort, hogy részleteket elevenítettek fel az 1821-beli ünnepi megnyitó programjából.3 Másnap, 8-án az est fénypontja a Herczeg Ferenc által írt alkalmi darab, a Színházavatás volt.4 A Színházavatás témája megintcsak Janovics tiszteletét fejezi ki a színház történelmi múltja iránt, ugyanis a jelenet keretjátéka az, hogy a rendező, aki az utolsó simításokat szemléli az új színházépületben, a múltba réved, és lelki szemei előtt megjelennek a nagy színészegyéniségek, akik éppen Kolozsvárra, a Farkas utcai színház megnyitására tartanak: Lendvay Márton, Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi József, Kótsi Patkó János, Jantsó Pál, Pergő Celesztin, Fáncsy Lajos, Kántorné Engelhardt Anna, Déryné Széppataki Róza, Kótsiné Fejér Rozália és Jókainé Laborfalvi Róza. A látomásban – érthető módon – az idősíkok összecsúsznak, ám mindegyik szereplő kötődött valamilyen módon a Farkas utcai színházhoz.
1906. szeptember 7-én végképp bezárult az ódon színházépület. 1919-ben, amikor a magyar társulatnak át kellett adnia a Hunyadi téri színházépületet a román társulat számára, Janovicsban felmerült a gondolat, hogy fel kellene újítani a régi épületet, és abba költözni vissza, de erre az új hatalom nem volt hajlandó. Így az árván álldogált 1935-ig, amíg lebontották, és föléje-köréje építették az Egyetemiek Házát.
A kolozsvári magyar színjátszás 200. évfordulójára készült emléktáblát ezen épület falán helyezte el az emlékező utókor.
