Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Hamlet-nyitányfantázia (Op. 67.) című zenekari művét Shakespeare Hamlet, dán királyfi című tragédiája alapján komponálta 1888-ban. A történetre Modest Csajkovszkij, a zeneszerző testvére hívta fel a figyelmet 1876-ban keltezett levélben, amelyre Csajkovszkij így válaszolt: „Hamlet megfelel az ízlésemnek, de ördögien nehéz.” Lucien Guitry a színdarab pantomimjelenetéhez illeszthető előjáték komponálására kérte fel a zeneszerzőt, az előadás ugyan elmaradt, de Csajkovszkij nem adta fel, és a zenekari mű végül „nyitányfantázia” néven nyert végleges formát, amelyet Edvard Griegnek ajánlott. A nyitányfantáziában Csajkovszkij nem az események szövevényes fonalára, hanem a főhős lelki háborújának sokszínű ábrázolására fektette a hangsúlyt. Már a mélyvonósok kezdő hangjai is lesújtó keserűségről árulkodnak, majd a szenvedélytől égő lelki dráma fokozatosan átöleli a teljes zenekart. Lírikus pillanatként csendül fel az oboán az Ophelia alakját idéző bánatos szerelmi téma. A végletekig felfokozott feszültség drámai csúcspontra ér, amelynek a gyász letaglózó ereje vet véget.
Andrei Feher karmester
Maurice Ravel (1875–1937) D-dúr zongoraverseny bal kézre című népszerű koncertjét Paul Wittgenstein osztrák származású amerikai zongoraművész kérésére komponálta, aki még az első világháborúban veszítette el jobb karját. Ravel balkezes zongoraversenye egyetlen tételből áll, azon belül viszont két lassú rész fog közre egy gyorsat. Nehézsége abban (is) áll, hogy a bal kéz játékának sikerüljön a két kézre írott zongoraszólam benyomását keltenie. Nos, Teo Gheorghiu zongoraművésznek ez cseppet sem okozott fejtörést, a teljes klaviatúrát kihasználó balkezes concertót könnyedén, kiváló technikával, pazar színárnyalatokkal varázsolta a sötétségből a fény felé. Előadását a magasztos, elmélyült és játékosan pezsgő dzsesszes pillanatok váltakozása, a vízizenékre emlékeztető hömpölygés és a napfény ragyogása tette élménydússá. A közönség tomboló tapsát két ráadással köszönte meg: a Ravel G-dúr zongoraverseny lassú tételének zongoraszólamát zenekari kíséret nélkül, selymes harmóniákba öltöztetett színes „varázsmesével”, Schumann Arabesquejének álmodozó poézisét árnyalt dinamikával, finom légiességgel tolmácsolta.
Teo Gheorghiu zongoraművész
Szergej Prokofjev (1891–1953) az 5. B-dúr szimfóniát 1944-ben komponálta, amelyben egyrészt a háború okozta tragédiáknak, a borzalmaknak, szenvedéseknek ad hangot, másrészt az emberi szellemet dicsőíti, amelyet nem győzhet le a háború kegyetlensége, embertelensége. A drámai alaphangulatú zeneszövetben Prokofjev a főszerepet mindvégig a hol szomorú, hol játékos vagy éppen csúfondáros fúvósszólóknak szánta. A feszültségtömbökben a játékos-táncos és humoros csillogások, a groteszk fricskák pillanatnyi fénysugárként hatnak. A harmadik tétel növekvő energiájú lelki drámáját az álombeli lebegés, a helyenként áttörő reménysugár szakítja meg. Prokofjev Ötödikje hatalmas erőket megmozgató szimfónia, amelynek végkicsengése az emberi szellem diadalának magasztos himnuszát zengi. A háború drámájának, a lélek háborújának érzelmi hullámvasútján utazva, a drámai mélységek szorító markában feloldást a lírai oázisok hoztak. Andrei Feher a legapróbb részletekben is elmélyülve sodorta magával a zenekart, az energiáktól feszülő szimfónia lélegzetelállító csúcspontját a fináléban felpörgetett utolsó hangokra bízta. Hatásos művészi megoldás, katartikus élmény volt.
Fotók forrása: Facebook/Filarmonica de Stat Transilvania