Richard Wagner (1813–1883) Lohengrin című zenedrámájának harmadik felvonását rövid, romantikus szenvedélytől izzó, ünnepi fénytől ragyogó prelúdium előzi meg. Az előjáték rezek által felerősített, emelt hangulatát szelíd, szépen ívelő fúvós szólóktól ékes középső rész követi, majd visszatér a kezdeti himnikus, szárnyaló rész. A magasztos hangulatú, magával ragadó előjáték jó kezdésnek bizonyult.
Antonín Dvořák (1841–1904) két gordonkaversenyt komponált: az elsőt 1865-ben, a világhíressé vált másodikat pedig harminc évvel később. A h-moll csellóverseny (op. 104) Dvořák utolsó Amerikában írt műve, innen a mű emlékező-nosztalgikus és a cseh szülőföld iránt érzett erős honvágyhangulata. A concerto hosszú zenekari bevezetőjét a lélek harca, a küzdelem hatja át, amelynek fájdalmát egy-egy fúvós szóló lírai vallomása, dalszépségű nosztalgikus kürtszóló, vigasztaló melegséget sugárzó klarinét- és oboaszóló enyhíti. A főtéma drámai erővel tör fel a csellón is, feszültségeit a zenekar is alátámasztja. A cseh népies dallam szépsége az egész tételt uralja.
Jan Sekaci meleg tónusú előadásában a magabiztosság, a hangulati kontrasztok kifejező ereje, a lírai érzékenység, a meghitt poézis és a drámai erő összhangja tetszett. A lassú tétel lírai gyöngyszem, amely múltba pillantó, mélázó emlék nosztalgiájával, éneklő-esdeklő cselló és klarinét közti párbeszédekkel tartja fogva a hallgatót. Különben az egész tétel aranyporát éppen a klarinéttal, oboával, fagottal, fuvolával, kürttel folytatott lélegzetelállítóan érzékeny dialógusok képezik. Szomorúságűző, de a gyöngéd lírai pillanatoktól sem idegen, a lendületes, energiákat felszabadító utolsó tétel. Bár Dvořák concertója nem annyira a virtuozitásról, mint inkább a bensőséges, énekszerű pillanatokról híres, mégis a vidám-táncos fordulatok virtuozitástól ragyognak. A finálé a megnyugvásé, elcsendesedésé, és bár elmarad a kitörő-harsány életérzés, mégis feltörő reményt, életbe vetett hitet sugároz.
Jan Sekaci Dvořák concertójának legapróbb részleteiben is felfedezte és felfedeztette a lírai gyöngéd pillanatokat, a bánat és a remény hangjának szépségeit. Ujjai játszi könnyedséggel siklottak a Nápolyban 1853-ban készült Vincenzo Postiglione-cselló húrjain, akár simogató finomsággal, akár férfias erővel teremtette újra mondanivalóját a fekete hangjegyek világából. Energiabombaként hatott a két ráadás: Ligeti Capricciója és Starker Variációk egy Paganini témára virtuóz csillogása teljesen lázba hozta a közönséget, amely a helyéről felpattanva, percekig az elismerés szűnni nem akaró tapsával jutalmazta az alig huszonéves művész csellóvarázsát.
Maurice Ravel (1875–1937) Daphnis és Chloé című egyfelvonásos mitológiai tárgyú balettjét Gyagilev világhírű tánccsoportjának komponálta 1912-ben. A balett nem nyerte el a közönség tetszését, viszont a táncjátékból készített két nagyzenekari szvit mind a mai napig a világ legnagyobb zenekarainak állandó sikerdarabja. Bár a második szvit lett a népszerűbb, ezen az estén mind a két szvit három-három zenekari tablójának zenéjében gyönyörködhettünk.
Sejtelmességbe burkolódzik a Nocturne, az erdő élővilága éjjeli álomra készül. Szellő lengedez – amit szélgép tesz élethűvé –, simogatja a fák levelét, és érzed, amint az erkély két oldaláról felcsendülő – Cornel Groza által felkészített – énekkar szöveg nélküli éneke körülölel és magával repít az antik görög mesevilágba, Longosz mitológiai pásztorjátékába, amelyben Daphnis és Chloé szerelmi története játszódik. Drámai pillanatok és a szerelmeseket megsegítő Pán isten sípjára emlékeztető csodálatos fuvolaszóló, tombolásig hevített szenvedélyes harc tanúi lehetünk az első szvitben. A második szvit magával ragadó zenekari tablója a Napfelkelte, amelynek szuggesztív ereje áthatja a lelkedet, érzed, ahogyan a nap lassan kúszik fel az égboltra, vele együtt te is a magasba emelkedsz, miközben körülötted életre kel és madárdaltól lesz vidám az erdő. Az erdőzsongásban a hárfák glissandói titokzatosságot, a rezek napfényt hoznak, az énekkar az ébredező természet feszültségeit növeli, a vonósok a zeneszövet tömörségét, az ütősök az élet lüktető „szívveréseit” jelenítik meg, a simogató-gyöngéd, negédes fuvolaszóló a szerelem tolmácsolója, a bensőséges hegedűszóló lírai szépséggel tölt el. Fantasztikus erők szabadulnak fel a fináléban, ezer színben tobzódik a Danse générale táncorgiája.
Pawel Kapula a két szvit impresszionista zenei anyagát kifinomult érzékkel építette fel, gondosan figyelve a legapróbb részletekre is, zene- és énekkart átölelő széles mozdulataival harmonikus egységet teremtett, miközben a növekvő feszültségek csúcspontját a tomboló fináléra időzítette.
Vérpezsdítő, fergeteges sikerű hangverseny volt. Pawel Kapula vezényletével a zene- és énekkar színvonalas tolmácsolása, valamint Jan Sekaci csellóvarázsa emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Wagner Lohengrin zenedrámájának 3. felvonását megelőző ünnepi fénnyel felcsendülő előjátéka, Dvořák h-moll csellóversenyének drámai és lírai szépségei, végül Ravel Daphnis és Chloé balettszvitjének színekben sziporkázó természettablói eljutottak oda, ahová szánva voltak – az emberek szívébe.
Borítóképen a hangverseny két fiatal vendégművésze: Jan Sekaci csellóművész és Pawel Kapula karmester. Koncertfotók: Cristina Rădulescu
