Minden műsor, legyen az bármilyen vonzó és szép, csakis akkor válhat sikeressé, ha a művek érzelemvilága megérinti, lázba hozza, lesújtja vagy boldogsággal tölti el a hallgatóság lelkét. A filharmónia évadkezdő hangversenyén a Cristian Mandeal vezényelte zenekar színekben és hangulatokban gazdag előadásának köszönhetően, valamint a városunkba több év után visszatérő Remus Azoiței világhírű hegedűvirtuóz felülmúlhatatlan virtuozitásának és gyöngéd lírai vallomásainak bűvkörében, a publikum hangokba rejtett sodró erejű érzelemvasúton utaz(hat)ott.
Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) 1. a-moll hegedűversenyének op. 77 (99) felépítése a szokványostól eltérő, négytételes szerkezetében és komplexitásában a szimfónia műfaját idézi. A sztálini kultúrpolitika sötét éveiben komponált hegedűverseny, mint sok más Sosztakovics-mű, hosszú éveken át maradt „fiókban” kiadatlanul, előadatlanul. Sosztakovics a mű mind a négy tételének címet adott, és habár ezekről soha nem beszélt, a „titkolt” címek mögül mégis felsejlenek a sztálini terror alatt ki nem mondott, elfojtott sérelmei, lelki gyötrelmei. Nem hiába, a már évekkel hamarabb komponált művet csak Sztálin halála után mutatta be David Ojsztrah, akinek a zeneszerző a concertót dedikálta. A versenymű első tétele komor hangulattal, fájdalommal átitatott éjjeli zene. A lassú tempójú noktürn-zenében a mélyvonósok „bánatát” a szólóhegedű még panaszosabban, egyre intenzívebben éli át. Remus Azoiței az énekhang szépségét idéző érzékeny, meleg tónusú melankolikus „panaszdala” a megnemértettség, a magány érzését sugallta, zenekarral folytatott dialógusában lelki rezdüléseinek drámai mélysége még a nyugodt-mélázó pillanatokban is fokozódott. A zsidó dallamvilágot idéző tréfás-humoros, groteszk fintorú Scherzo mélyén is dráma húzódik, a tétel játékosnak tűnő, virtuóz-táncos tombolásainak zeneszövete is csupán álarc, amely mögött valójában meggyötört lélek lakozik. Letaglózó, gyászos történet a Passacaglia, melynek csúcspontja a külön hegedűdarabnak is beillő terjedelmes kadencia. Itt megszűnt a kíséret, és megállt a lélegzet, csupán a hegedű hangja hatolt velőkig, miközben Azoiței érzelemdús, virtuóz hegedűjátéka újra fogalmazta azt az ezernyi fájó, felkavaró emléket, mindazt a kiszolgáltatottságtól és kilátástalanságtól elgyötört vergődést, amit Sosztakovics a sztálini uralom alatt elszenvedett. Habár a Burlesque hangja sem optimista, sőt, inkább felkavaró, megható – mégis, mintha egy halványan ébredező reménysugarat, a művészet lelket megváltó erejében való hit csíráját hordozza. Fantasztikus mű, fantasztikus előadásban! Remus Azoiței hegedűvarázsát a közönség hangos üdvrivalgással, tomboló tapssal ünnepelte. A három ráadás –Vasile Filip Capriciul nr.3., Enescu Lăutarul, és Bach a-moll szonátájának Andante-tétele – ahogy mondani szokás, csak hab volt a tortán.
A hangverseny második részében Johannes Brahms (1833–1897) I. c-moll szimfóniáját (op. 68) Antonin Ciolan (1883–1970) emlékének szentelték, aki 1955-ben a kolozsvári filharmónia alapító tagja, igazgatója és 1970-ig első karmestere volt. Brahms tragikus, gyászos hangulatot árasztó I. c-moll szimfóniája (op. 68.) sokáig íródott. Valószínű, hogy a hosszas előkészületben az eszménykép Beethoven, a „titán” árnyékától való félelem is közrejátszott. Való igaz, hogy Brahms Elsője őriz némi beethoveni jegyeket, de egyéni hangjának néhány olyan jellemző vonása, mint: a tömör zenekari faktúra, a fa- és rézfúvósok szerepének megnövelése, a hosszan egymásba torkolló dallamvonalak, az énekszerű részek poézise, a hangszerek közötti egymásra hangolt, töretlen dialógusok, a romantikus szenvedély és a szívet tépő mély drámaiság, már ebben a szimfonikus művében is jelen van. Még a szimfónia harmadik tételének táncos lejtése sem hordoz felhőtlen boldogságot, hiszen zeneszövetének mélyén feszültségek húzódnak. A mű drámai alaphangulatára gyógyírként hat a rezek koráldallama az utolsó tételben, hogy végül, mint a vihar után kisütő napsugár, Brahms lelki tusáján is felülkerekedjen a remény, és Beethoven Örömódáját idéző himnikus fináléval a hit és szeretet emberiséget megtartó erejének örömüzenetét hirdesse.
Remus Azoiței hegedűvarázsát követően Cristian Mandeal vezényletével a zenekar Brahms Elsőjének minden drámai és lírai szépségét megcsillogtatta, végül meglepetés ráadással, Elgar Enigma variációk – Nimród tételével kívántak jó éjszakát az évad kezdetét ünneplő hallgatóságnak. Gondolom, nem túlzás azt mondani, hogy ezen a nagyszabású, színvonalas koncerten, a közönség hangokba rejtett, sodró erejű, felejthetetlen érzelemvasúton utaz(hat)ott.
