Ólálkodik a tisztesség

Villámvignetták

Ólálkodik a tisztesség
Érdekes, hogy mennyit bajoskodtam a tisztességgel. Egyszer a romántanárnő bekopogott az osztályba tornaóra közben, s a teremben voltak. Kamaszok voltunk mindahányan, s az évek egész életnek tűntek, nem nehéz kitalálni, mivel foglalkozott az a pár lány meg fiú, aki bent maradt. Én azonban nem árultam el, kik vannak ott. „Hai cu mine, bursucule!”, ragadott karon a romántanárnő – csalódottságához bizonyára az is hozzájárult, hogy nagyon szerettem, mégsem szólaltam meg.

Kisebb koromban üveggolyót meg egyéb izéket árultunk, és az összegyűjtött pénzt egy pénztárcába gyűjtöttük. Nem tudom, mire, mert aztán mindketten elvettünk belőle, és nugátot, broszkucát, szukkot vásároltunk. A megtakarításunk semmivé lett, akárcsak az üzletemberi karrierünk.

Később találtam egy labdát az utcán. Bevittem a suliba, ahol éppen praktikaóráink voltak, és két osztálytársam azzal szórakozott, hogy megköszörülték. Felajánlottak helyette egy másik régi labdát, én azonban kifizettettem velük.

Nagyapám és édesapám túl lazák voltak, hogy modellek lehessenek, nagymamám túl szigorú, édesanyám túl merev. Mégis nagymamám felé lengtem ki mindig, aztán rágott a lelkifurdalás, mert belül nem voltam annyira kemény.

De ő is lengedezett. Nem szerette, ha túl udvarias vagyok. Egyszer megörültem, hogy megvan nekem egy könyv, amit egy lány keresett, másnap bevittem, csakhogy közben kiderült, nekik is megvan. Mikor elmeséltem, nagyanyám lehordott, hogy miért kellett annyira sietnem. Így alakult ki bennem az a benyomás, hogy túl udvariasnak lenni férfiatlan, amit aztán elég tapló módon ellensúlyoztam olykor. Még nem tudom, a lányokról mennyit fogok írni ezekben az időmozaikokban, az azonban biztos, hogy szégyellnivalóan gátlásos voltam, és hogy az önnevelés, öngyalulás egész egyetemét kellett kijárnom, amíg másmilyen lettem. A tisztesség pedig mindig ott ólálkodott a háttérben, figyelt és irritált.

Forgolódik az orvosság

A lányokról csak annyit, hogy nem tudtam viselkedni velük. Vagy túl kevés voltam, hallgattam, akkor sem cselekedtem, amikor rég kellett volna, mindig elmulasztottam a pillanatot, elhalasztottam a lehetőséget, vagy túl sok, mindent akartam, ha a mellső lábamat bedugtam, az egész testemet be akartam, akkor meg azért vallottam kudarcot, vagy azt bántam meg később. Megbánós voltam jobbra is, balra is. Nagyanyám egyszer rám is ripakodott: „Mit gondolsz, Petike, az a leány megvárja, amíg te ott bámészkodsz a pin@jának a partján???” 

Nem tudtam erőt venni magamon, úgy féltem a lebukástól, hogy izzadt belé a tenyerem – később annál jobban kihasználtam mindent, amit csak lehetett. A gyermetegség megmaradt bennem, sokáig nem tudtam vigyázni magamra, míg aztán le nem tettem mindent, mint a láncdohányos a cigarettát. 

Addig azonban sok víz lefolyt a Szamoson, sok szégyen, sok éhség, sok szomjúság, sok gombóc a torokban, sok sírás, sok ököl az ég vagy a plafon felé, sok világvége hangulat. Mint annyiszor, a gyógyító mondatot ezúttal is egy barátomtól kaptam meg, ma Pesten él két macskájával meg a férjével: „nyugodj meg, az a leány (akinek csapnám a szelet) ugyanolyan bizonytalan, mint te”. Ezt hosszú ideig nem hittem el, de már forgolódott bennem, gyógyított észrevétlenül.