Az előadó-művészetben az a legfontosabb, hogy élvezd és szeresd, amit játszol

Kocsis Tamás 1970-ben született Budapesten, Kocsis Albert Liszt-díjas hegedűművész és Szabó Csilla szintén Liszt-díjas zongoraművész fiaként. Csodagyerekként ismerte meg a világ, ugyanis öt évesen kezdett hegedülni és zongorázni, tízévesen pedig már a Liszt Ferenc Zeneakadémia hegedű szakának növendéke lett. Első koncertjére tizenegy évesen a Magyar Rádió zenekarával került sor, 1989-ben az Indianai Egyetem ösztöndíjasaként Josef Gingold hegedűművész tanítványa, majd Dorothy DeLay diákja lett a híres Juilliard Iskola (The Juilliard School) zenészképző egyetemen New Yorkban. Tanulmányainak befejeztével több amerikai zenekar koncertmestere volt, amerikai és európai koncerttermek ünnepelt előadóművésze, valamint számos nemzetközi verseny és díj nyertese. Jelenleg Észak-Írországban, a belfasti székhelyű Ulster Orchestra koncertmestere.  

Kocsis Tamás és a zenekar Gabriel Bebeşelea vezényletével éppen a hegedűverseny harmadik tételén dolgozott, amikor a legnagyobb csendben beléptem a koncertterembe. Miután két-három technikailag nehezebb részt kigyakoroltak, a próba végeztével Kocsis Tamás készségesen válaszolt a kérdéseimre.

– Milyen érzés harminchárom év után visszatérni Kolozsvárra és teljesen új, megfiatalodott zenekarral találkozni?

– Ez teljesen más világ, mint amikor utoljára itt voltam. Én pár nappal a forradalom után jöttem Kolozsvárra, nem volt fűtés, fagyoskodtunk a teremben, ennek ellenére telt ház volt és mindenki nagyon kedves volt. A zenekar most is nagyon aranyos, angolul értekezünk, de sokan vannak, akikkel magyarul tudok beszélni. Gabi (Gabriel Bebeşelea karmester – szerk. megj.) is aranyos. 

– Vele még találkoztál, ugye?

– Igen, volt nálunk többször is Belfastban, vezényelte az Ulster zenekart.

– Utoljára Csajkovszkij hegedűversenyét játszottad Daniel Spalding vezényletével, most hogyhogy Korngold concertójára esett a választásod?

– Eredetileg Rózsa Miklós Hegedűversenyét kellett volna játszanom, de jogdíj-problémák miatt füstbe ment a tervünk, ekkor Gabi ötlete volt a Korngold-concerto, én pedig nekiláttam és megtanultam.

– Annak idején csodagyerekként ismert meg a zenevilág. Mennyire előny vagy hátrány ez egy fejlődésben lévő gyermeknek?

– Az rég volt. Csodagyerek? Talán azért, mert tizenegy éves koromban játszottam a Mendelssohn-hegedűversenyt a Magyar Rádióban, és tizenhárom évesen már Csajkovszkijt és Brahmsot. Ezen kívül én nem éreztem, hogy csodagyerek lettem volna.

– Ez szerénység. Édesanyád is csodagyerek volt, hiszen háromévesen már közönség előtt zongorázott, és nem is akárhogyan!

– Óh, igen, ő valóban az volt. Anyukám fenomén volt.

– Nos, az sem semmi, hogy csupán tíz éves voltál, amikor felvettek a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Ki volt a tanárod, édesapád foglalkozott veled?

– Édesapám nem tanított.  Kovács Dénes volt a hivatalos tanárom, de ő nem szívesen foglalkozott gyermekekkel, így egyik tanársegéd kollégájához, Kapás Gézához irányított, aaki jelenleg az akadémia nyugalmazott professzora. Hetente kétszer ő foglalkozott velem, és néha Kovács Dénes is „rám nézett”.

– És a Juilliardra mikor kerültél?

– 18 évesen végeztem a Liszt Akadémián, aztán 1989-ben ösztöndíjjal az Indianai Egyetem, majd 1993-ban a Juilliard diákja lettem.

– Mit jelentett számodra a szülői háttér, a Liszt-díjas hegedűművész édesapád és a szintén Liszt- díjas zongoraművész édesanyád? Voltak családi együttmuzsikálós pillanatok?

– A szüleim vagy gyakoroltak, vagy koncerteztek, keveset voltak otthon. A nagymamám és a nagypapám volt a „hátterem”, nekik sokat köszönhetek. Úgy 2008 körül egyszer kamarazenéltem édesanyámmal, ő elég korán visszavonult a hangversenyélettől, és már nyugdíjas volt, amikor eljött Floridába Mendelssohn d-moll hegedű-zongora kettősversenyt játszani. Apukámmal sokszor játszotta ezt a művet, így nem volt megerőltető számára. Aztán játszottam még vele Schumann- és Ravel-szonátát, örülök, hogy ez megvan videófelvételen is.

– Ki a példaképed, és miért? Mit tartasz a legfontosabbnak az előadó-művészetben?

– Jasha Heifetz, mindenekelőtt! Neki volt egyénisége, volt stílusa. Szerintem csodálatos, ha van egyéni stílusod. Régen, ha rádióban hallgattál koncertet, azonnal tudtad, hogy ki játszik.  Manapság ez nincs meg, én is csak dolgozom ezen. Nekem sokat segített, hogy amíg tanultam, nem erőszakoltak rám módszereket, hagyták, hogy magamtól kitaláljam és megértsem mindazt, amit a partitúra magában rejt. A másik nagyon fontos – és talán a legfontosabb –, hogy élvezd és szeresd, amit játszol. Korngold versenyművét most tanultam meg, és nagyon megszerettem, mert új kihívások elé állított.

– Milyennek találtad a kolozsvári zenekarral való találkozást?

– Gabinak jó keze van, a zenekar pedig figyelmesen követi őt, szerintem nem lesz gond a koncerten.

– Hogyan látod a komolyzene jövőjét? Van utánpótlás a hegedűművészetben?

– Húsz évvel ezelőtt azt mondtam, hogy mi vagyunk az utolsó generáció. Most sok a tehetség, van utánpótlás. Kérdés, hogy lesz-e kereslet, lesz-e igény a komolyzenére. Mostanában jobban reménykedem, de az is igaz, hogy a közönség általában műsorfüggő: ha jó a program, dől a közönség, ha a műsor nem közönségbarát, fél teremnek játszunk.

– Úgy hallottam, próba után mesterkurzust tartasz a kolozsvári zeneakadémián.

– Igen, és remélem, tudok majd néhány jó ötletet adni a diákoknak.

– Van kedvenc versenyműved, amit bármikor szívesen játszol?

– Nincs kedvencem, de szeretem a kihívásokat, a mutatós műveket.

– Számítasz a közeljövőben visszatérni Kolozsvárra koncertezni?

– Szeretnék visszajönni, ha hívnak.

(A ma esti koncertről ide kattintva olvashatók részletek.)