Csád, ahol a szinte semmit is megosztják a menekültekkel (III.)

Apró lépések a normalizálódásra

Rövidítünk a Doholo menekülttáborhoz vezető úton, kocsink lemarad a konvojtól, s így nem részesülünk a prefektus jóvoltából terepjárón közlekedő két fegyveres őr biztosította védelemben. Mi több, az ENSZ-hez tartozó kísérőink aggódnak, hogy az erdei részen megjelennek a fegyveres bandák, elzárják az utat, s kirabolnak bennünket. Nem hiszek nekik. Elmondják: másfél hónappal ezelőtt történt az utolsó ilyen eset. Hosszú percekig feszült csend lesz úrrá a kocsiban. Akkor sem mer senki szólni, amikor a sűrű erdőn keresztül haladó út mellett egy mobiltelefont használó férfire leszünk figyelmesek. Vajon most adja le a fegyvereseknek, hol vagyunk? Hirtelen egy hídhoz értünk. Legalább másfél méteres döglött kígyót tettek a korlátra, mint a ruhát száradni... Megtudjuk, hogy a hidat is a nemkormányzati szervezetek építették saját pénzből. – A hatóságok semmit sem tesznek, nincs pénzük – mondja az egyik kísérőnk.

Megússzuk a banditákat, biztonságban elérjük a Doholo menekülttábort. Az itt levők 2014-ben érkeztek, amikor a szomszédos országban kitört a háború. Az Európai Unió humanitárius segélyszervezete, a DG ECHO anyagi segítségével a 27 éves Mamouda Ibrahim robogó és biciklijavító műhelyt indított, néhány helybélit is sikerült alkalmaznia. Mások üzletet vagy asztalosműhelyt indítottak, s a volt menekülttábor lassan faluvá alakul át.

Negyvenezer menekült érkezett újonnan (A szerző felvételei)

Itt is beválik a taktika, amelyet korábban is alkalmaztam: a téli kárpátaljai kiruccanásunk során készített hóborította tájakat mutatom a menekülteknek. Elkápráztatja őket a hószán, a vastag öltözetet, a sapkát, sálat, kesztyűt viselő emberek látványa. A gyermekek esetében természetesen a hóemberek a nyerők. Egyre többen gyűlnek össze körülöttem, megkérem az egyik felnőttet, magyarázza el nekik részletesen, mit jelent a hó, a tél, a hideg. Nehezükre esik, de hosszas mutogatás után talán sikerül. Jómagam csak a hidegrázást mímelem, súrolom a kezeimet, a tűz mellé megyek és „melegszem”. Mindenki harsányan nevet, milyen mókás ez a fehér ember. Jóleső érzés ezzel szórakoztatni őket, vidám perceket szerezni nekik. Foci világbajnokság lévén (egy-egy faluban van közösségi ház, s generátor segítségével egy réges-régi televízió segítségével néhányan követték a meccseket) cselezést mímelek a lábaimmal. – Sajnos nincs labdánk, pedig szívesen rúgnánk mi is – mondja az egyik gyerek. Ha segélyszervezetnél dolgoznék bizonyára focilabda-beszerzési programot indítanék – gondolkozom el. Minden bizonnyal lefoglalná a gyerekeket, s lehet, a sok tízezer kicsiből kikerülne jó néhány tehetséges játékos, akinek legalább biztosítva lenne a jövője…

Több tucat gyerek gyűl körénk. Mondom az egyik kollégának, el sem tudjuk képzelni, milyen traumákon mehettek keresztül ezek a gyerekek… Aztán hirtelen megmutatkozik ennek az egyik jele. Csípést érzek a lábamon, hirtelen mozdulattal lecsapom a szúnyogot. Ugyanilyen gyorsan reagálnak a gyerekek, s galambok módján „röppennek” szét, s rémült szemekkel néznek rám… Nem működik már a havas tájas édesgetés, egyikük sem jön oda többet.

Az éjszakát az ENSZ Goré városában levő főhadiszállásán töltjük. Megvendégelnek bennünket, sört iszunk, meccset nézünk, igyekszünk elvonatkoztatni a csádi helyzettől.

Sok mindennek nevezhető, csak boldog gyermekkornak nem

Alultáplált gyerekek a kórházban – halál futószalagon

Csütörtökön visszaérünk a fővárosba, ahol Olivier Brouant, az Európai Unió (EU) Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (DG ECHO) csádi koordinátora tart rögtönzött „sajtóértekezletet”.

A külvilágtól sorompókkal, katonákkal és ellenőrző pontokkal elzárt, a repülőtér közvetlen közelében levő szállodánk úszómedencéje mellett elmondja, értékelik, hogy Csád befogadja a menekülteket, ellenkező esetben ezeknek az embereknek egyszerűen nem lenne hova menniük.

– A nemzetközi nemkor­mányzati szervezeteket is engedik dolgozni, s az újonnan érkezett 40 ezer menekültet is készségesen befogadta az ország és a lakosság. Sajnos nagyon valószínűtlen, hogy a közeljövőben bárki is visszatérhet szülőföldjére, ezért hosszú távú megoldásokat kell találnunk. Ezek egyike a helyi közösségekbe történő integrálódás; a telephelyeket és táborokat ezért is hoztuk létre a falvak közelében. A DG ECHO munkája a humanitárius tevékenység felét teszi ki, év végén pedig már nem csak segélyezési, hanem fejlesztési alapokkal is rendelkezünk majd. A helybélieknek nincsenek gazdasági ismereteik, ezért többen azt hitték, hogy a mikrohitel tulajdonképpen vissza nem térítendő kölcsön… A kormány csak a biztonsággal foglalkozik, sok esetben nem tisztázottak a tulajdonviszonyok, de az utóbbi 3-4 évben pozitív irányba mozdult el az általános helyzet – mondja a szakember.

Sok édesanya nem egy, hanem 4–5 gyerekét veszíti el

A csádi tartózkodásom utolsó napja, péntek a volt legnehezebb: Olivier Brouant és munkatársa, az iráni Hossein Mamad a fővárosban működő, az alultáplált gyerekeket kezelni próbáló kórházba vittek el bennünket. Megtudjuk, hogy az édesanyák tudatlansága miatt a gyerekeket legtöbb esetben túl későn hozzák szakorvoshoz. – A gyenge termés és más okok miatt tavalyhoz képest 25 százalékkal nőtt a kórházunkban ápolt alultáplált gyerekek száma – mondja az egyik orvos.

Végigvisznek a túlzsúfolt kórtermeken. Még a földön is vannak az orvosokkal együtt gyermekük életben maradásáért harcoló édesanyák. Gyereksírás, perfúzió, hőség, bűz, rendkívül nedves levegő. A DG ECHO által is finanszírozott ALMA központ orvosaitól megtudjuk: a 2013 óta létező, a kínai kormány által felépített kórházban hivatalosan előbb csupán 30 ágy létezett, most szerencsére már 80 van. 

– A legtöbb gyereknek, azaz a beutaltak 65–70 százalékának hasmenése van.  Az ilyen esetek száma 40 százalékkal emelkedett, közülük kerülnek ki azok, amelyeket a kórházban kezelünk, s emiatt van a 25 százalékos növekedés. Csupán a fővárosban az év végéig 33 ezer új alultápláltsági esetre számítottunk, de júniusban világossá vált, hogy sokkal több lesz, így a mostani számok szerint 50 ezer körül mozog majd a valós érték. Naponta több száz gyermeket utalunk be, sajnos ezek egyharmada már az első 24 órában elveszíti az életét, az édesanyák ugyanis túl későn hozzák be őket. Nevelni kellene a lakosságot, hogy ne az utolsó pillanatban forduljanak hozzánk – mondja az egyik orvos.