A nyolcadik alkalommal megrendezett kolozsvári Adventi Könyvvásár részeként zajló könyvbemutatón Botházi Mária írót, újságírót, egyetemi oktatót P. Kristály Bea rádióműsor-szerkesztő kérdezte, a beszélgetés során pedig többek között megtudtuk, mi történik, ha keresztezzük az írót és az újságírót, milyen út vezet az erdélyiségtől a vizeletvizsgálatig, illetve mit keres, pontosabban mit csinál a fűnyíró a Tündérkertben. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Azzal kapcsolatban, hogy 2016-os Boldogság juszt is tiéd című kötete óta mi változott, Botházi Mária elmondta: a média milyensége teljes mértékben átalakult és továbbra is folyamatosan formálódik, de ezzel szemben szokásaink, világnézeteink már sokkal állandóbbaknak, változatlanabbaknak mondhatók. Kiemelte, ha a szövegek többet adnak önmaguknál, egyfajta katarzist eredményeznek és gondolatot ébresztenek, akkor a leginkább a tárca műfajába illeszkedő írásai tulajdonképpen felruházhatók a „megfigyelő irodalom” jelzővel is, amelyben ötvöződik az újságírói és az írói attitűd. Ahogyan az újságíró, a tudósító megfigyeli az alanyait és lejegyzeteli észrevételeit, úgy születnek meg ezek az írások is, amelyek a valós elemeken túl kreációk, az elme szüleményei: a történeteket olvasva sokszor lehet aha-élményünk, de a mindennapokban semmi sem történik pontosan ugyanúgy, mint az egyes történetekben – részletezte az alkotói folyamatok kapcsán a szerző, hozzátéve: „Az ember nem jegyzőkönyvet ír, hanem megfigyel, majd hozzáteszi az egyéni hangját, látásmódját.”
Botházi Mária és P. Kristály Bea a könyvbemutatón. Fotó forrása: Idea Könyvtér
Mint kiderült, a korábban különféle online felületeken már publikált szövegek is okozhatnak meglepetéseket, hiszen ezeknek átdolgozott, szerkesztett, gyakran bővített változatai kerültek be a könyvbe. „A kötetet távolról igyekeztem indítani, az erdélyiségtől, mégpedig olyan témákkal, hogy miért maradtunk mi itthon, miért nem vándoroltunk ki, miért nehéz az erdélyi embernek, milyen az, amikor az erdélyi ember blokkban lakik, és így tovább. Ebből a távolabbi fókuszból próbáltam eljutni naturalista mélységekig, egészen addig, amikor például Kovácsné vér- és vizeletvizsgálatra megy a poliklinikára” – mesélte tréfásan a könyv rendezőelve kapcsán Botházi Mária.
Kedvfokozóként a folytatásban a szerző felolvasta a kötet nyitószövegét, a Ne hülyéskedj, mi erdélyi magyarok vagyunk! címűt.
„(…) Talán ezért nem is búslakodik annyit az erdélyi magyar ember – gondolja Kovács –, mint az egyszerű magyar ember, mert tudja, hogy ez az élet rendje: hogy aki erdélyi magyar, annak alapból nagyon nehéz. Már olyan régen az, hogy ahhoz teljesen hozzá kellett szokni. (…) Az erdélyi magyar ember rendszerint nem csodálkozik azon, ha nem jól alakulnak a dolgok, mert ugye, sosem alakultak jól, vagy, ha igen, akkor rövid ideig, s közben félni kellett, hogy jön a rossz. Olyan volt a jó, hogy benne volt a rossz. Úgyhogy mit tehetett volna az erdélyi magyar ember: megtanult együtt élni azzal, hogy a rossz is szinte olyan, mint a jó, csak egy kicsit rosszabb.” (részlet)
Botházi Mária felolvas. A fotó a szerző felvétele
Ahhoz kapcsolódva, hogy vajon érzékenyen érinthetnek-e egyes olvasókat a szövegekben boncolt erdélyiség-jellemzők, a szerző úgy fogalmazott: a humor mellett fontos tényező, hogy a történetek írójaként úgy érzi, minden esetben szeretettel fordult a megjelenített témákhoz, kérdésekhez, emberi tulajdonságokhoz. Ennek ellenére óhatatlanul megtörténhet, hogy valamilyen oknál fogva az olvasónak nem megy át az irónia: ilyenkor a szerző el kell gondolkodjon, hol csúszhatott el útközben az üzenet – fogalmazott Botházi Mária. „Én azért hiszem, hogy az erdélyi emberek elég jól tudnak olvasni a sorok között, mert megtanította őket erre az élet” – tette hozzá, utalva a kommunista cenzúra korszakára, a „sorok közötti létezésre”.
P. Kristály Bea férjét idézve kiemelte: ez a kötet az erdélyi magyarság kézikönyve, hiszen a szilveszteri virslifőzéstől a kiürült borkánok felhalmozásáig mindent tartalmaz. Ehhez kapcsolódva a szerző elmondta: ezeket a hagyományos és újkori szokásokat örököljük és továbbadjuk, formáljuk és helyzetre, generációkra alkalmazzuk. Amikor az erőszakos urbanizáció miatt az emberek beköltöztek városra, akkor is vitték magukkal rurális környezetük szokásrendjét, látásmódját, nem veszítették el falusi gyökereiket – fogalmazott Botházi Mária, hozzátéve: ezek a kapaszkodók, hagyományossá vált viselkedésmódok képesek biztonságot adni a bizonytalanságban, ugyanakkor számos olyan szokásunk is van, amelyek mögül mostanra szinte teljesen kikopott a tartalom. Apropó borkánhalmozás, „az erdélyi magyar ember volt a legkörnyezettudatosabb hosszú évtizedeken keresztül”, hiszen valamire jó lesz alapon régen szinte semmit nem dobtak el, folyamatosan mindent fel- és újrahasználtak – tette hozzá a szerző.
(Közben azért megjegyeznénk, hogy bár írásban nehéz visszaadni, jó esemény módjára a könyvbemutatón elhangzó eszmefuttatásokat rendszeres nevetés törte meg, mert annak ellenére, hogy az erdélyi magyar embernek alapból nagyon rossz, azért szórakozni még szeretünk és tudunk is, ha van, amin – itt pedig éppenséggel volt. Stop. Felolvasás.)
Fűnyíró a Tündérkertben. Fotó forrása: Facebook/Koinónia Kiadó
A folytatásban az erdélyi létnehézségek kapcsán Botházi Mária elmondta: az erdélyi magyarságnak pozitív jövőképre lenne szüksége ahhoz, hogy le tudjon vetkőzni bizonyos berögződéseket, görcsösségeket, beskatulyázottságokat. „Jelenleg nálunk egy életpályát abszolút nem lehet semmilyen szinten betájolni, még egy munkahelyet sem. Ha most bárkit megkérdeznénk itt a teremben, hogy biztos-e a munkahelye, valószínűleg azt mondaná, hogy nem. Kis biztonságokra lenne szükségünk és arra, hogy pozitívan láthassuk a magunk jövőjét” – fogalmazott a szerző.
A történetek fűszere az irónia – jegyezte meg a későbbiekben Botházi Mária, majd az írás folyamata kapcsán hozzátette: ösztönösen jönnek belőle a gondolatok, az egyes történetek hangulatai, a hosszabb és rövidebb mondatok váltakozásai. „Akkor ülök le írni, ha pattan a szikra vagy pattan a határidő. (…) A lényeg, hogy visszaolvasásnál megszólaljon bennem a szöveg” – fogalmazott. Elmondta, akik ismerik, egészen biztosan „megtalálják” őt is a történetekben. „Én sem vagyok más, mint a kötetben szereplő emberek: halogatok, hajlamos vagyok a lustaságra, ugyanakkor a kényszeres megfelelésre és az elvárásra, az önmarcangolásra is” – emelte ki a szerző.
A Vallásszabadság Házának alagsorában zajló könyvbemutatót dedikálás zárta. A fotó a szerző felvétele
Arra vonatkozóan, hogy milyen lelkületet javasol olvasóinak a kötethez, Botházi Mária úgy fogalmazott: legyenek pozitívak, szórakozzanak rajta, nem kell vérkomolyan venni. Zárásként a közönségből érkező kérdés a kötet címét célozta meg, ehhez kapcsolódva a szerző kifejtette: az a fajta mitizált Erdély-kép, amelyet az elmúlt évszázadban kialakítottunk és amelyhez – egyébként teljesen természetes módon – az 1989-es változások után visszanyúltunk, ma már teljesen más, átalakult, megkopni látszik. „Ezt a Tündérkertet vadkapitalista építkezés, összevissza infrastruktúra csúfítja el. Ez a Tündérkert már nem a régi, és amikor a Tündérkertben megszólal egy fűnyíró, az szétver mindent, benzinszag van és motorzúgás. A címmel azt szerettem volna visszaadni, hogy nem kasza van, amivel minden megmaradhatna vagy újratermelődhetne, hanem fűnyíró van, ami szétveri a mitizált Tündérkertet” – fogalmazta meg a jókedvű együttléthez viszonyítva kissé keserű végszót Botházi Mária, dehát a dolgoknak ez is a rendje, hiszen mi mégiscsak erdélyi magyarok vagyunk.
