Az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott Kolozsvár várospolitikája 1886–1918 című kötet városunk dualizmuskori népességéről, gazdaságáról, társadalmi viszonyairól, a kolozsvári önkormányzat szerkezetéről és a testület működéséről, továbbá a várospolitika irányításban résztvevő helyi elitről, illetve a városi rendőrség intézménytörténetéről szól, az utolsó fejezetben pedig a várospolitikai folyamatok időrendi feltárására vállalkozik Ferenczi Szilárd.
A beszélgetésből kiderült: zavaros, nem feltétlenül botrányoktól mentes periódusnak számított a kiegyezés utáni időszak (is) Kolozsvár életében. Politikai harcok, feszültségek, belpolitikai válság, többé-kevésbé sikeres konszenzus-keresés, hangos korrupciós botrányok, a változásra nem minden esetben fogékony mentalitás hátráltatta a korszerűsítési elképzelések, a következetes várospolitika megvalósulását.
A polgármesterek személye mind a mai napig meghatározza a várospolitika alakulását. A történész által vizsgált időszak előtti, a polgármesteri tisztséget hosszabb-rövidebb ideig betöltő városvezetők közül két markáns személyiséget említett Ferenczi Szilárd. Az egyik Simon Elek, akinek hivatali ideje (1874–1880) viszonylag stabil időszaknak számít. Szintén a városfejlesztés iránt elkötelezett polgármesterként tartják számon Haller Károlyt (1884–1886), akinek alig kétéves mandátuma – a szerző megállapítása szerint – Kolozsvár egyik legsikeresebb időszakának számított. (Ő alapította többek közt a Sétatér Egyletet, a Városszépítő Egyletet, a tűzoltóegyletet stb.)
Az 1886–1918 közötti periódus meghatározó egyénisége kétségtelenül Albach Géza (1886–1898) volt, aki két teljes hatéves mandátumot vitt végig. Kolozsvár ekkor kapcsolódott be a Magyarországon már nagy lendülettel zajló építkezések, korszerűsítések folyamatába, ennek része volt az akkori főtérrendezés, azaz a Szent Mihály-templom körüli házak lebontása, a barokk kapu és a Karolina-szobor elköltöztetése, és általában a tér előkészítése a monumentális Fadrusz-alkotás befogadására. Következett Szvacsina Géza (1898–1913), aki a leghosszabb ideig volt Kolozsvár polgármestere, két és fél mandátumot töltött ki. Rá hárult a megkezdett újítások, közművesítés folytatása, lezárása. Beiktató beszédében legfőképp arra tett ígéretet – olvasható a munkásságának szentelt fejezetben –, hogy a pártpolitikát távol fogja tartani a városházától, mivel „a pártok károsak és hátrányosak, ha egy város autonomikus életébe is bevitetnek. A város önkormányzati életében az egyes kérdések kell hogy esetenként teremtsék a pártokat és nem az egyes előre alakult ellentétes pártok a kérdéseket” – vallotta. Hogy mennyiben sikerült célkitűzése, az a sokatmondó Tizenöt év viharai címmel ellátott részből mindenki számára kiderülhet.
Az utolsó kolozsvári dualizmuskori polgármester Haller Gusztáv (1913–1919), a már említett Haller Károly unokaöccse volt, aki az első világháború idején vezette a várost. Rá hárult az a nehéz feladat, hogy 1918. december 24-án Kolozsvár határában a város kulcsait átadja a megszálló román hadsereg élén érkező Constantin Neculcea tábornoknak – emlékeztet a történész. Haller a hűségeskü megtagadását követően tisztviselőtársaival 1919. január 18-án kényszerűen távozott a város éléről.
