Angela Merkel a jelek szerint levonta a konzekvenciákat. Úgy tűnik, feladta. Bejelentette, hogy a decemberi pártkonferencián, amikor az utódlásról is döntenek, 18 év után visszavonul a pártelnökségből. A lépés logikus, hiszen több politikus és kommentátor is világosan kimondta, hogy a kudarc a kancellárasszony 2015-ös – a határok megnyitására vonatkozó – döntésének következménye. A visszalépés azonban komolyabb következményekkel is fog járni, hiszen Angela Merkel korábban többször is kijelentette, hogy a pártelnöki funkció és a kancellárság szervesen összefügg, azaz – ha ragaszkodik ehhez a meggyőződéséhez – előbb-utóbb a kancellárságot is fel kell adnia.
Azoknak volt tehát igazuk, akik már a nyögvenyelős koalíciós tárgyalások időszakában úgy vélték, hogy Európa első emberének – az utóbbi évektől eltekintve sikertelennek igazán nem mondható – hatalomgyakorlását követően a visszavonulás lenne az igazán bölcs döntés. Angela Merkel sajnos nem bizonyult bölcsnek. Azt, hogy ez az ő tévedése volt, vagy a mögötte álló gazdasági érdekszövetségek hibás döntése, a történelem fogja eldönteni.
Saját pártjában – a kancellárasszony káderpolitikájának következményeként (minden virtuális vetélytársától igyekezett megszabadulni) – nincs olyan személyiség, aki komolyabb társadalmi támogatással rendelkezne.
Így aztán megtörhet a folyamatosság. Az országosan is lendületesen feltörekvő zöldek joggal jelentik be igényüket a folytatásra. Daniel Kohn-Bendit, az 1968-as diáklázadások egyik vezetője és az Európai Zöldek – az Európai Szabad Szövetség frakció volt társelnöke (kedves ismerősünk) máris úgy véli, hogy a németországi zöldek jó esélyekkel pályázhatnak a kancellári funkcióra. Ő – ha a zöldek országosan is képesek lesznek elérni a 20 százalékot – máris Robert Habecket, vagy a párt női társelnökét Annalena Baerbecket tekinti „kancellárképesnek”.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
