A Szövetség évente jutalmazza a magyar kultúra napján azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak. Az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában – idénre is kiterjesztett – programsorozat részeként, a román-magyar párbeszéd jegyében az RMDSZ egy olyan műfordító munkáját is elismeri, akinek témái erdélyiségünkről, transzilvanizmusunkról, továbbá egymás kultúrájának megismertetéséről szólnak. Idén Kolozsváron a sétatéri Kaszinóban január 22-én, kedden szervezett ünnepi rendezvényen adta át Kelemen Hunor a rangos elismerést a díjazottaknak.
A díjazottak (balról): Hatházi András, Köteles Róbert Pál, Zágoni Balázs, Marius Tabacu
Fotóriportunkat ITT megnézheti
Kelemen Hunor ünnepi beszéde az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjátadón
Köszönjük, hogy eljöttek ma esti rendezvényünkre ezen a gyönyörű havas januári napon, ami állítólag az év legszomorúbb hétfőjét követi, ám számunkra közel három évtizede a világ legtermészetesebb módján a magyar kultúra napja. Ünnepnap. A himnusz befejezésének, végső változata leírásának napja. Kölcseynek soha meg nem fordult a fejében, hogy az ő verse lesz egykor a magyar nemzet himnusza, s arra aztán végképp nem is gondolhatott, amikor szatmárcsekei házában magányosan üldögélt, hogy e nap őáltala ünnepnappá lényegül át.
Mint ahogyan mi sem tudtuk például 1989 előtt, hogy mikor jön el az a nap, amikor a himnuszt szilveszterkor például nem attól félve énekeljük, hogy másnap lecsapnak ránk a politikai titkosrendőrség szolgái. De ez is már a múlt, és ma annyira természetes, hogy szabadon ünnepelhetjük ezt a napot, mintha mindig is így lett volna. Mintha soha nem lett volna másképp.
S mindeközben Mark Zuckerbergnek és az általa kreált virtuális valóságnak köszönhetően – amely egyre inkább lerázza magáról a virtuálisságot – hús-vér emberek ezekben a napokban arról vitáznak, hogy miért van szükség erre a napra. Arról okoskodnak, hogy a globalizáció utáni világban egyáltalán szükség van-e bármely nemzeti kultúra napjára. Tudjuk, kérdezni bármit lehet. És ha már így szembejött ez a kérdés, én sem kerülhettem meg, hogy legalább magam számára megfogalmazzak valamiféle választ. Először, miért ez a nap? Kölcsey versének nemzeti himnusszá válásáig, a megírásától annak a törvénynek az elfogadásáig, amely kimondja, hogy ez a magyar nemzet himnusza, több mint egy évszázad telt el. Ez idő alatt, mint egy igazi legenda, a himnusz önmagát felépítette, megszilárdította, és a rendszerváltás pillanatában mindenki egyetértett abban, hogy törvénnyel kell megerősíteni azt, ami évtizedek óta már létezett.
Egyébként a kommunistáknak volt egy kezdeményezése, hogy lecseréljék Kölcsey versét valami ideológiailag számukra könnyebben emészthető, legalább az Istent mellőző szövegre. Ám azok, akiket erre a célra felkértek – nevezetesen Kodály Zoltán és Illyés Gyula –, nem dőltek be ennek az egyébként csábító lehetőségnek, és sikeresen megmagyarázták, hogy miért kell megőrizni, és miért nem szabad lecserélni a himnuszt. Másodjára, miért van szükség a nemzeti kultúrák ünnepére? Biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre több igaz válasz lehetséges, mint ahogyan a kultúrában is elfér egymás mellett több alkotó, sőt, elfér minden alkotó igazsága.
Abban talán mégiscsak meg tudnánk egyezni, hogy a kulturális értékteremtés – mint alkotó cselekedet – mindig valamilyen nemzeti kultúrához kötött. Nincs azon kívül. Nem lehet azon kívül semmilyen globalizációs világban. Nyelvhez kötött, a nyelv adta világszemlélethez, gondolathoz, amely maga is nyelvben ölt formát. És igaz ez nemcsak az írott kultúrára, hanem zenére, színházra, képzőművészetre is, még akkor is, ha ma már senki sem vitatja, hogy van külön zenei nyelv, színházi nyelv és vizuális nyelv. Harmadsorban pedig ünnep. Mondják, hogy a kultúra nem lehet ünnepi, hisz annak mindennapivá kell válnia. Szóval nincs olyan, hogy ünnepi és hétköznapi kultúra. És mégis lehet egy nap, ez a nap, január 22., amikor az alkotót és az alkotást állítjuk előtérbe, az alkotót ünnepeljük, őelőtte tisztelgünk.
Hölgyeim és Uraim! Minden emberben van egy kontinens, amit születése óta épít azokból a kulturális élményekből, amelyekkel nap mint nap gazdagabbá válik. Sokszor ugyanaz a vers, ugyanaz a regény, ugyanaz a zene, színházi előadás vagy vizuális műalkotás más és másképpen épül be személyes kontinenseinkbe. Ez a számunkra otthonos kontinens egyben kapu a világra, és híd más kultúrák, más nemzetek, más személyek felé. Ma négy személyiséget ünneplünk, akik az elmúlt években maradandót alkottak saját területükön, gazdagabbá tették az erdélyi magyar kultúrát, gazdagították az összmagyar kultúrát, és nem utolsó sorban számtalan személyes kontinenst is továbbépítettek. Zágoni Balázst tavaly megjelent, A Gömb című regényéért, Hatházi Andrást száznál is több színpadi és filmszerepéért, Köteles Róbert Pál festőművészt kísérletező, és mégis mindig következetes alkotó tevékenységéért. És idén először műfordítás kategóriában is díjat adunk át. Ennél a díjnál egy kis magyarázattal tartozom Önöknek. Először is azt kellet eldöntenünk, hogy magyar nyelvből románba vagy más nyelvbe fordított művet díjazunk, vagy fordítva. Úgy döntöttünk, hogy első alkalommal olyan fordítónak mondunk ezzel a díjjal köszönetet, aki magyar, erdélyi magyar irodalmat fordított román nyelvre, ezáltal is építve azt a bizonyos hidat, amelyen jó lenne, ha minél többen járnánk. Noha eddigi munkássága is indokolta, azért esett Marius Tabacura a választásunk, mert Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját ültette át román nyelvre. A könyv megjelenése halasztást halasztás után szenvedett el – ennek okairól itt nem kívánok beszélni –, mégis abban reménykedem, hogy ezzel a döntésünkkel, és a döntés üzenetével talán segíteni tudjuk, hogy mielőbb román nyelven is olvasható legyen az immár lefordított Bánffy-trilógia. És mivel fordításról van szó, ebben az évben először ennek a munkának a díjazása előtt lesz magyar és román laudáció is. Köszönöm megtisztelő figyelmüket, a díjazás után pedig hallgassuk együtt a Sárik Péter Trió Bartók-feldolgozásait! Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel!
Zágoni Balázs írót Rostás Péter István újságíró méltatta
Díjátadós mese
Hogy így volt-e, avagy mégsem, a holvoltság drónmentes transzilván szegeletében, ott, ahol a mutánsba hajló Kajtikó és a galoppra fogott bicegő pegazus egymásra lelt, nos pont fix ott ered e mese csermelye. Apa ezt nem mondta neked, s ha mégis, ideje, hogy megismerd az én verziómat, bár Barni-buksidat néha csóválod majd, hidd el, megéri végig csendben csücsülni, hisz öt perc annyi sincs a végéig... talán.
Mihelyt felcseperedett, s álla is pelyhedzni kezdett, rögvest a (felesetréfa) viccre lapot húzott. Lehetett volna filozófus, ehelyett mégis külső krónikás, ki elé-elékapta a kis tükröt, mellyel belevillantott a napsugárba, hogy csak úgy hunyorgott a temérdek varázsváró gyerkőcz körüle. Majd elánját nem kímélve filmre váltotta a tettet: volt is fesztivál, s róla feszt irály. Kisvártatva dőltek befelé a népek, látván, mint peregnek a képek. A képekről pedig a kincs jutott eszébe Apának, meg a könyv, mert, mint a mesékben a szabványtalan hős, szereti a hármas alliterációt. Lett keletje és nyugatja a hímes portékának, de északja és délje is hamarost, hogy Jánosi Andi a megmondhatója, miként kapkodták szerte meg szét, s ő is hogyan sürgölődött, hogy a ritmusból ki ne essék. Aztán volt apának a három gyereke mellett még nyolc esztendeje kiadó, jóval kevesebb, mint József Áron fiának, s ezért csak kibérelte tőle a közösség, vagy ahogyan a régmúlt mesékben mondják, a koinónia.
A városról, melynek három neve, tizennyolc tornya és négy bástyája van, féltucatnyit mesélt, ha meg elfáradt-lankadt a regélésben, játszani hívott rádióba, hol ikerkirálykisasszonyok civódtak, persze hogy azon, kié legyen a hatalom s az országnak mind a két fele. Játék és mese közötti hatásszünetben forgatnivaló könyveket pallérozott, fordított ángliusról ő, a forgatókönyvíró. Fantáziája korlátot zúzott: forradalmat képzelt el, egy püspök menüjét, reggelitől vacsoráig, mindezt mozgalmas képekben, mert már untad a diafilmet. S ahogyan te, Barni vonatokkal, repülőkkel álmodsz, úgy Apa a hajókra esküszik, bár tudja, hogy nem könnyű a segédmatróztól főárbockosármesterig feljutni, s onnan a mélybeli összefügéseket fürkészni, tájolni lélek és hit hullámtérképén. Mint ahogyan mesés fordulatra, s némi varázseszközökre van szükség, hogy a feleki kőgömböcökből a gé faktort meghazudtoló Gömb kerekedjék.
Mindezek fejében, ne lepjen meg, ha ilyeneket hallasz róla, mint épp ezt most, idézem: „Úgy szeretem Fodor Sándort, hogy el nem feledhetem Zágonit.” Lenne még mesélnivalóm Apáról bőviben, de a szervező nénik-bácsik szóltak, hogy csak módjával tüsténkedjek, mert lesznek itt még egyéb jelenetek, fordulatok, és Sárik Péteréknek is maradjon idő, de mielőtt a mese végével eliszkolnék, még annyit azért mondok: figyelmezzetek hát Zágonira, a Balázsabbikra, mert – miközben itt (méltán) körbeajnározzuk –, ihlete alattomában még elkövet újra valamit.
Köteles Róbert Pál festőművészt Szekernyés János, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári fiókjának elnöke méltatta
Köteles Róbert Pál a dolgos, a tevékeny, a sikeres, a korszerűséget a sejtjeiben hordozó, a lankadatlanul kísérletező, de ugyanakkor következetes alkotószemélyiség. Két évtized alatt emelkedett festményei, kiállításai, nyilvános jelenlétei és szereplései révén a kortárs romániai képzőművészet élvonalába. Pályája meredeken és látványosan ívelt a magasba, s útja jelenleg is javában tart a babérokkal szegélyezett kaptatón fölfelé. 43 esztendősen nemzedéke kiemelkedő, emblematikus tehetségeként tartják – tartjuk – számon.
Méltán híres és nevezetes szülővárosából, a fölötte gazdag irodalmi, tudományos és művészeti hagyományokkal megáldott Nagyszalontáról került Köteles Róbert Pál a korszerűségre, az újdonságokra, az úttörésre mindenkor hangsúlyosan nyitott és fogékony Temesvárra, ahol az 1989-es eseményeket követően szerveződött meg, indult be a felsőfokú művészképzés. Kivételes szerencséje volt, hogy a kínálkozó lehetőségek közül épp a komolyabb, a veretesebb művészeti örökséggel, hagyományokkal nem rendelkező Béga-parti várost választotta a festői mesterség elsajátítására. A tudományegyetem keretében létesített képzőművészeti kar oktatóinak csapata ugyanis azokból a még fiatal vagy éppen csak középkorúvá vált, a neoavangard irányzatoktól elbűvölt, a korszerű törekvésekkel és irányzattokkal eljegyződött festők, grafikusok, szobrászok és iparművészek derékhadából szerveződött, akik az 1960-as évek közepétől kezdve Temesvárt a képzőművészet megújulásának, gyökeres felfrissülésének, a bátor kísérletezéseknek, a feltűnést keltett, korszakos megvalósításoknak előretolt bástyájává avatták. Köteles Róbert Pál félévtizeden át, az 1993-1998 közötti időszakban annak a neves, országos viszonylatban is elismert festőművésznek, Constatin Flondornak volt a növendéke, szorgalmas tanítványa, aki legendássá vált művésztárssal, a sokoldalú Bertalan Istvánnal, életre hívta, megteremtette a Szigma-csoportot, amely viszonylag rövid idő leforgása alatt országos és nemzetközi hírnevet szerzett. A Szigma-csoport tagjainak sikerült kijárniuk, hogy a temesvári képzőművészeti középiskola Romániában elsőként design-arcélet, formatervezői szakirányultságot kapott. Az új csapásokra tért, kivételes tehetségű ifjú alkotók művészetpedagógusokként is a hagyományokkal szembeforduló, gyökeresen szakító elveket, alternatív oktatói módszereket és gyakorlati eljárásokat honosítottak meg, érvényesítettek. Nem korlátozták, nem kötötték gúzsba hallgatóik fantáziáját, elképzeléseit, találékonyságát, egyéni próbálkozásait. Szabad csapásokat nyitottak és engedtek az önmegvalósításnak, az egyéni ötletek, törekvések és ambíciók kiélésének.
Művészi szemléletét, magatartását és irányvételét a Béga-parti városban alapozta meg, kristályosította többé-kevésbé ki Köteles Róbert Pál. Oklevele megszerzése után visszatért ugyan Nagyszalontára, de két évtizede szoros és rendszeres kapcsolatot tart és ápol azzal a közeggel és művészközösséggel, amely formálta és a pályán elindította. Megjelenik Temesvárott a jelentősebb képzőművészeti rendezvényeken, a mestere által kezdeményezett és patronált összejöveteleken, egyéni tárlatokkal jelentkezik a Béga-parti város legfölkapottabb, legrangosabb galériáiban. Folyamatosan szoros kontaktusban áll ugyanakkor egykori évfolyam- és nemzedéktársaival, akikből a legdolgosabbak, a legtevékenyebbek megalapították a Noimaalkotócsoportot, amelyik közös kiállításokat, alkotótáborokat, találkozókat szervez, s amelyekre Köteles Róbert Pált is gyakorta meghívják.
Tehetségére, ihletére, igyekezetére, szorgalmára, fizikai, lelki és szellemi erőtartalékaira alapozva és építve Köteles Róbert Pál kiválóan sáfárkodott azzal az ismeretanyaggal, szakmai tájékozottsággal és felkészültséggel, amellyel Temesvár – az egyetem és a város – föltarisznyálta, felvértezte, és útjára bocsátotta. Egyik-másik munkáján még felsejlik, diszkrétebben vagy pregnánsabban elődereng ugyan a „temesvári festészeti iskola” egyik vagy másik jellegzetes stílusjegye, formai megoldása vagy technikai fogása. Rokon vonások, hasonlóságok és megegyezések mutathatók ki a flondori meg a kötelesi alkotói hozzáállás, eszköztár és képvilág között. Nincs ebben, különben semmi zavaró vagy kivetnivaló. Köteles Róbert Pál példás következetességgel, diplomája megszerzése után két évtizeddel is Constantin Flondor tanítványának, famulusának tudja és vallja magát.
Az epigonkodást azonban sikerült elkerülnie. Csupán a festészet fölfogásában, kezelésében és művelésében követi kitartóan mesterét; s stílusát, formarendjét és ecsetkezelését ellenben nem utánozza. Saját útján halad.
A korszerűség normavilágát, szabály-rendszerét érvényesítve tudta viszonylag rövidtávon megtalálnia, kikísérleteznie és kikristályosítania Köteles Róbert Pálnak egyéni stílusát, formanyelvét, festői attitűdjét és eszköztárát. A vizuális teljesség elérésére, megteremtésére és szuggesztív leképezésére összpontosított és koncentrál jelenleg is. Letisztult formákat, tömény, sokatmondó jeleket és átfogó, hatásos jelrendszereket alkalmaz és használ kifejezetten pikturális mondandói tolmácsolására, közvetítésére. Egyéni formavilágot érvényesítő festményein harmonikus, kiegyensúlyozott egységekké igyekszik formálni, rendezni a természeti valóság ihlette valamint a fantázia teremtette képződményeket, alakzatokat, jelenségeket. Vezérelve a logika, a ráció és az intuíció, amely festészetét mélyre hatolóan áthatja, meghatározza, és egyénivé avatja.
Eredeti formanyelvű, különös motívumvilágú és felépítésű festményeire korán felfigyeltek. Gyűjteményes kiállításokon, rangos romániai és nemzetközi seregszemléken mutathatta be alkotásait. Egyéni tárlatokkal legtöbbször Temesvárott és Bukarestben jelentkezett, de önálló kiállításokat nyitott bécsi, csíkszeredai, budapesti, krajovai, Mogosoaia-i galériákban is. Románián kívül Magyarországon. Hollandiában, Ausztriában, Olaszországban szerepelt alkotótáborokban, festőművészeti szimpóziumokon.
Alkatánál, beállítottságánál fogva Köteles Róbert Pál nem az ábrázoló, a leképező, a figuratív festészet művelője, elkötelezettje. Korábbi és újabban alkotott művein sincs szemernyi illusztráció, nincs narratíva, csupán a vibráló, a lüktető felületek interakciója hat a szemlélőre. Ihletet, formakincset a természetből, a mikro- és a makrovilágból merítve igazából a növény- és állatvilág kínálta káprázatos, elképesztően ész- és célszerű, kimeríthetetlenül dús, gazdag és változatos képződményeket, alakzatokat és szerkezetek veszi és értelmezi át, vetkőzteti lényegükre, bontja le erezeteikre és vázaikra s jeleníti meg izgalmas elrendezésekben és társításokban. A természet tárházából kiemelt vagy az azokat remekül utánzó kigondolt, kitalált elemek, hálók, rácsok, szövevények, bordázatok, fátylak, idomok és szerkezetek leképezései népesítik be, lepik el vásznai és kartonjai felületeit. Központi élménye és problémája a tér, a mozgás, az idő, a feltartozhatatlan változás.
Köteles Róbert Pál szeret sorozatokban gondolkodni és alkotni. Ciklusokba rendezi a kedvelt témáiról – Anyag, Kromo, Örökké, Pillanat stb. – tussal, akrill- vagy olajfestékkel készített, bravúros precizitással, gondos aprólékossággal kivitelezett alkotásokat, változatokat. Kromatikában a harsányságot többnyire kerüli. Főként a visszafogottabb, a tompább és választékosabb színekre alapoz. A rajznak juttatja a primátust, a főszerepet. Kedveli, előszeretettel és leleményesen műveli a monokrómiát is. A vászonra vagy a kartonra vastagon felvitt festékrétegbe az ecset kihegyezett végével karcolja, „írja” be a hieroglifákra vagy barlangrajzokra emlékeztető titokzatos jeleinek rendezett sorait. Köteles Róbert Pál előszeretettel él a geometrikus festészet egyik jellegzetes formájával, a csíkfestéssel. A sávokba tagolt jelek párhuzamba állított szalagjai fedik, borítják be a képei jelentős hányadának felületeit, azt a különös hatást keltve, hogy a kompozíció bármely irányba akár folytatódhatna is. Némelykor egy-egy szabályos vagy amorf motívumot, részletet vagy töredéket kiragad, kiemel, és felnagyítva helyezi különleges, nem mindennapi képződményei áramlatába, lendületes sodrába. Képei fokozott belső dinamikájukból, az egymás mellé helyezett vonalak, kontúrok és foltok komoly feszültséget hordó összeépüléséből fakadóan valósággal pulzálnak, erőteljes intenzitással, feszes ritmusban lüktetnek.
Köteles Róbert Pál képei szembeszökő, kikövetkeztethető és rejtett erővonalak és tengelyek mentén nyomatékosan ritmizáltak: külső és belső dinamikájukat a kimért struktúrák, a szabályos elemek és a lelemény-, az ötlet szülte alakzatok váltakozása teremti meg, érezteti, és árasztja szét. Köteles Róbert Pál a festői gesztusok dialektikájára épülő kompozícióit a színek és a formák felfokozott ereje, virilitása hatja át, új térbeli viszonyok rögzítését és kibontását eredményezve.
Köteles Róbert nyomatékosan strukturált, geometrikus kordákba tartott, kiérlelt és fegyelmezett festményeiről, – amelyeket a plasztikai gondolatok töménysége, a tökéletes kivitelezés, a fegyelmezett megmunkáltság jellemez –, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk és kijelenthetjük, hogy egy kiforrott festőművész érett, friss, érzelemgazdag, merész és korszerű alkotásai. Kívánjuk, hogy haladjon bátran és következetesen tovább a megtalált egyéni útján. Őrizze, erősítse, érvényesítse és fejezze ki a festészet és a grafika eszközeivel emberi, művészi és nemzeti önazonosságát, identitását. Sikerek, beteljesülések kísérjék alkotópályáján a továbbiakban is. Gratulálunk a díjhoz, amely – szilárd meggyőződésünk – jó kezekbe kerül!
Hatházi András színművészt Bessenyei Gedő István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója méltatta
Tartozom egy vallomással: amikor elvállaltam Hatházi András laudálását, szorongva tettem. Némiképp megszeppenve bámultam az előttem álló roppant feladatra, amely, mert érdemesnek ítélt rá, számomra legalább akkora kitüntetés, mint az, amellyel itt ma este munkássága előtt tisztelegni fogunk mindannyian. Szorongásom egyáltalán nem bizonyult alaptalannak, amikor billentyűzetet ragadva elismételtem, mintegy a magam számára, a megtisztelő feladatot: méltatni Hatházi Andrást.
De melyiket? - kérdeztem önkéntelenül. Melyik Hatházi Andrásról szóljak, kit is méltassak én? A színészt? S azon beül a hisztriót, a játéklényt, a performert, a „telített űrt”, amint Grotowski nyomán Măniuțiu nevezi a színész, megannyi perszornázs emlékéből, szilánkjából összeálló belső lényét, azt a "másikat", akit minden igazán jó színész ott hordoz magában, mint teljességet, abszolútumot, amely a színpadon való megszólalás előtt még a végtelennel rokon, hiszen bármivé válhat. Talán a drámaírót méltassam, a rendezőt, a trénert, akinek egyetlen workshopja a szemem láttára változtatott meg, vagy döbbentett önmaga felismerésének, fürkészésének fontosságára egy fél társulatot? Vagy a színészpedagógusról szóljak, a tanárról, akit hozzám hasonlóan egész generációk szólítanak Tanár uruknak, s csak azért így, mert a „mester” divatját múlt szó profán korunkban, amelyben már nevén nevezni is túlzónak hat a dolgokat.
Beszéljek életútjáról, mely méltán vezetett a sepsiszentgyörgyi iskolapadtól a kolozsvári aldékánságig, miközben volt ő matematikus és kétkezi munkás is, akár egy sorsa elől bujkáló Jónás, aki megpróbálja elkerülni az elkerülhetetlent, amire tálentumai predestinálták: hogy színész legyen, a szó legteljesebb, igazi értelmében? Soroljam el méltán kiérdemelt megannyi szakmai elismerését, az UNITER-díjaktól a Jászai-díjig, emeljem ki – mintha önkényesen ki tudnám emelni – a legfontosabbnak vélteket, száznál is több színpadi és filmszerepe közül? Vagy egyetemi karrierjét foglaljam össze? Melyik Hatházi Andrásról beszéljek tehát?
Mit mondana ő önmagáról, ha megkérdeznénk?
Alighanem semmit sem mondana - kérdezne inkább. Vagy játékos félmosollyal ugyan, mégis szilárd meggyőződéssel nézve a szemünkbe, a legőszintébben állítaná: fogalmam sincs, ki vagyok. És éppen személyiségének ez a vonatkozása, az örök én-keresés és útkeresés, a meg nem szűnő kutatás, önmaga és az őt körülvevő társadalom megismerésének és kiismerésének vágya (a megismerhetőség és kiismerhetőség tökéletes lehetetlenségét is belátva) az, ami leginkább megragad benne és sokunk példaképévé emeli őt. No meg az önfeledt játék vakmerő felelőtlensége és bátor felelőssége, amelybe Hatházi András egy gyermek kíváncsiságával és tisztaságával fejest mer ugrani újra és újra.
Talán éppen ez a játszani és kérdezni tudása az, ami képessé teszi arra, hogy tanítványainak nemcsak mestere, de játszótársa is lehessen. Emiatt nem lett ő „kőszínész”, megannyi remekül formált nagy kőszínházi szerepe dacára, sem afféle „doktor úr”, doktori címe ellenére, sem „igazgató úr”, ha vezetett is aligazgatóként társulatot. És „professzor úr” sem, pedig diákok és doktoranduszok sokasága tanult tőle nyitott szívvel és szomjas elmével kutatni, megőrizve a játszani tudás könnyedségét és komolyságát. Ő, mindezek helyett inkább maga lett Hatházi András – más néven Tanár úr.
Visky András mondta egyszer, hogy bizonyos esetekben a megismerés, a befogadás alapfeltétele, hogy fel tudjuk függeszteni minden előzetes tudásunkat. Tudniilik az, elvárásként manifesztálódva, csak szennyezi az esztétikai élményt. Hatházi András az önmegismerés terén épp erre tanít sokunkat, nem is csupán szakmai értelemben. Félretenni mindent, amit önmagunkról tudni vélünk, az affirmatív, kinyilatkoztató mondatokat, címkéket, dobozokat, és a gyermek kíváncsiságával keresni meg újra azt, akik valójában vagyunk és lehetünk. Ez a kérdezni tudás, a keresés és rácsodálkozás képessége az, ami Hatházi Andrást egészen különleges jelenséggé teszi az affirmatív kijelentések, címkéző kinyiatkoztatások, modoros rutingesztusok világában, ahol gyakran olyannyira tudni, ismerni, birtokolni véljük a dolgokat és önmagunkat is, hogy megszűnünk tovább keresni. Pedig egy olyan társadalomban, ahol nyomozás nélkül is mindig tudható, ki a tettes, ahol a kutatók mindent megtaláltak, a felfedezők pedig felfedeztek minden felderíthetőt, ahol már mindennek neve és meghatározott értelme van, s úgy véljük, kimondtunk minden mondhatót, az értelmiségi létnek nincs perspektívája többé. Tulajdonképpen semmilyen létezésnek nincsen.
Hatházi Andrást alighanem az említett gyermeki játékkedv és kimeríthetetlen kíváncsiság kímélte meg az éppen szakmánk legkiválóbbjait fenyegető legnagyobb veszélytől: hogy önmaga szobra legyen, hogy rutinossá váljék, hogy jól bevált pózok és mirelitgesztusok hálójába gabalyodva úgy járjon, mint Borovszky Oszkár bácsi, Harag György példázatában, aki saját papi jelmezére lépve úgy próbált előre haladni, mintha mi sem történt volna, amitől végül térdre kényszerült. Harag így foglalja össze az eset tanulságát, jól ismert szuggesztív, játékos szóhasználatával: az ember ne menjen önmagába bele.
Ugyanezt tanulhatjuk Hatházi Andrástól is, aki szerepek százaival, publikációk, könyvek, fordítások, rendezések, megérdemelt díjak és kitüntetések, műhelymunkák tucatjaival a háta mögött is tud és mer „nem-tudni”, azaz tovább keresni, kérdezni, kutatni, fürkészni, megismerni a megismerhetetlenség örök titkait.
Végezetül, ha vallomással kezdtem, engedjék meg, hogy azzal is zárjam soraim: nem sokkal azelőtt, hogy erre a laudációra felkértek, a gyász és belső elbizonytalanodás pillanatait éltem éppen. A legmélyebb önsajnálat és legteljesebb dekadencia kietlen vidékein jártam már - amikor megszólalt a telefon, és Hatházi András akkor számomra már-már atyainak tűnő hangján megszólalt benne valaki...
Anélkül, hogy teret engednék némiképp miszticizáló hajlamomnak, fontosnak tartottam elmondani az esetet - mert Hatházi Andrásról sokunknak van hasonló története. Amikor nemcsak jót és jól, de valami egészen elképesztő, megmagyarázhatatlan időzítési érzékkel mindig éppen jókor is szólalt meg vagy nyilvánult meg valamiképpen az életünkben, kizökkentve, tovább lendítve valamilyen megrekedt állapotunkból. Mert a jó pedagógus, akárcsak a jó színész nemcsak tud, de érez és megérez, improvizál és időzít, reprodukál és rögtönöz egyszerre, s ha mindezt jó érzékkel teszi, képessé válik a szó derridai értelmében vett csodákra is: akár megismételni a megismételhetetlent. És közvetíteni – amint Camus írja – azt az alapvető igazságot is, hogy nincs határ aközött, amik vagyunk és amik lenni szeretnénk.
Ezeket a mindennapi csodákat sokak nevében megköszönve gratulálok most ehhez a megérdemelt, rangos kitüntetéshez, és kívánok neked, Tanár úr, további boldog útkeresést, játékot, ezernyi kérdést és rácsodálkozást, nemcsak magad, de mindannyiunk örömére és épülésére!
Marius Tabacu műfordítót Kósa András László, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója méltatta
A műfordítás egy árnyékban lévő alkotót feltételez, ugyanakkor a műfordítás megjelenésével a műfordító mégiscsak „kimegy a napra”. Persze, ha „jó” a fordítás, senki észre sem veszi, mindenki a szerzőről beszél. Ha rossz a fordítás, akkor mindenki a fordítóról beszél, az ő felelőssége kerül fókuszba.
Ugyanakkor igen ritkán születnek olyan díjak, amelyek a műfordítók munkáját ismerik el. 2017-ben hozta létre a Külgazdasági és Külügyminisztérium a Balassi Műfordítói Nagydíjat, és lám idén a Magyar Kultúra Napja alkalmából a kolozsvári Kaszinóban az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadása kapcsán immár szintén díjazzuk a műfordítókat. Nagyon fontos ez…
És engedjenek meg nekem még egy kis kitérőt, mielőtt a díjazottat laudálnám, hiszen egy fontos magyar irodalmi évforduló kapcsolódik a műfordításhoz is. Sokak szerint ugyanis a 20. század eleje, vagy ahogy azt Rába György egy 1969-es dolgozatában említi: „a Nyugat nagy műfordító nemzedéke”, vagyis Ady – aki halálának néhány nap múlva centenáriuma lesz –, tehát Ady Endre és kortársaitól számítható a magyar műfordítás. Tulajdonképpen Adyék „fordítói teljesítményei és a fordítás kapcsán felmerülő elméleti felvetései és állásfoglalásai döntően befolyásolták a 20. századi fordításirodalmat, és a mai napig hatóan meghatározzák … az irodalmi fordítás koncepcióját” – írta Szegedy Maszák Mihály A magyar irodalom történetében. Tehát a lehető legjobbkor, 100 évvel a magyar irodalmi fordítás koncepciójának megteremtése után kerül megalapításra a műfordításért járó Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj, azt gondolom, hogy a megmaradás, a megismertetés és a megértetés díja kell legyen…
Természetesen, mi erdélyiek, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a protestantizmus hatását a fordításokra, hiszen a nemrég félezer éves történetét ünneplő református egyház, vagy a 450 éves (pontosabban immár 451 éves) tordai országgyűlés határozata nemcsak egyháztörténeti fontosságú, de anyanyelvi, irodalmi nyelvi és így természetesen műfordítói hatása sem túlbecsülhető.
Márpedig hol máshol kellene hangsúlyosan jelen legyen az irodalmi fordítás, mint Erdélyben, ahol magyarok, szászok és románok egymás nyelvét beszélték, beszélik. Hol máshol nevelkedhetett volna az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj első műfordítói díjazottja, ha nem egy olyan városban, ahol több nemzetiség él egymás mellett. Ugyanis a mai díjazott gyerekkorának egy jelentős részét nagyszüleinél, Temesváron töltötte, és járt német óvodába. Majd Kolozsváron egy másik művészeti ágon végezte egyetemi tanulmányait, és diplomázott zongora szakon. Aztán a zene mellett kapcsolatba került az irodalommal, a hetvenes-nyolcvanas évek szamizdat irodalmával, és szinte adódik máris, hogy őt „használják” fordítóként az irodalmárok – ugyanis az általam említett beszéljük egymás nyelvét Erdélyben, azért mégiscsak inkább egy ideál, semmint a mindennapi tapasztalat. És természetesen nemcsak fordított, hanem írt is, amellyel egyértelmű állást foglalt a kommunista diktatúra nacionalista megnyilvánulása ellen is.
S lépjünk egy nagyot a mába... A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatójaként azon (is) dolgozom, hogy a magyar irodalmi művek román nyelven minél nagyobb számban, ugyanakkor a lehető legjobb fordításban jelenjenek meg. Valamikor a Kriterion Kiadó ezt a feladatot kvázi egyedül intézményesítette, azóta természetesen – és ez így van jól – rengeteg kiadó jelentet meg magyar irodalmi műveket román nyelven. Nem szeretném felsorolni, hiszen a felsorolásból valaki mindig kimarad, de az elmúlt 6-7 évben 10-12 román kiadó jelentetett meg magyar irodalmi műveket román fordításban. Az 1989-es társadalompolitikai fordulat után 2017-ben jelent meg a legtöbb magyar irodalmi mű román fordításban, több mint tucatnyi kötet. S ezen statisztikai adatok után egy fontos kiemelnivaló van, mégpedig egy név, egy műfordító neve. Ugyanis bármely kiadó ajtaján kopogtatok, bármely kiadó, szerkesztő, szerző keresi meg a Balassi Intézetet, egy fordító neve minden alkalommal felmerült. Akinek, ha végignézzük impozáns fordítói életművét, akkor azt látjuk, hogy a művek szerzői, az általa fordított irodalmi művek témái erdélyiek. Fordított Székely Jánost, Bodor Ádámot, Bartis Attilát, Lászlóffy Aladárt, és sorolhatnám még. Amit viszont mindenképpen ki kell emelnem a fordítói életműből –, hiszen nagyon közeli személyes élmény is egyben, de itt nem a személyesség, hanem a monumentalitás, ami feltétlen szót érdemel – Bánffy Miklós: Erdélyi története. Az a mű, amelyet elsőként – a magyar megjelenés után – mindenképpen román fordításban kellett volna kiadni. Természetesen megjelent már sok-sok nyelven, de románul még nem... A fordítás elkészült, a fordítót ma díjazzuk – kicsit furcsa a helyzet, amilyen egyébként is a műfordítóké, a fordítás elkészültével mondhatni az ő munkája befejezettnek tekinthető, de nem ebben az esetben, hiszen évek óta közösen törekszünk a román nyelvű megjelenésre. Mindig van valami váratlan, ami ennek keresztbe tesz. Néha egy lektor nem érti az estebéd kifejezést, mert Óromániában ilyen nem is volt, máskor egy kiadó találja félreértelmezések sorozatához vezethetőnek (többszörös feltételezés) egy román anyanyelvű történész előszavát, máskor pedig éppen a centenáriumi érzékenység (nekik van, nekünk nem lehet) feszegeti egy történelmi regény kiadásának lehetőségét. A ma esti díjazott nem adta fel egyetlen pillanatig sem, a maga bánsági nagyvonalúságával mindenre volt egy humoros megjegyzése, viszont sosem dőlt hátra azzal, hogy a munkát elvégezte és most már a kiadón a sor, hanem nyomon követi munkáját. S mindezt nem emberi hiúságból, hanem éppen a közössége iránti tiszteletből teszi. Nem csapja az asztalra a közel 1500 lefordított oldalt (ennyi a Bánffy-trilógia), hanem tevőlegesen is cselekszik azért, hogy a regény a román olvasó elé kerüljön. Türelemmel olvassa újra és újra, válaszol az állandóan változó lektoroknak, szerkesztőknek, tördelőknek, és hallgatja meg a javaslatokat, majd fogadja el, vagy éppen cáfolja meg azokat. Ez az alázat, ez a töretlen hit abban, hogy Erdélyben meg kell ismerjük egymás kultúráját, ez talán az egyetlen, amit nekem ma este mondanom kellett volna a díjazottról, akinek ez az egyetlen zsinórmérték, amit követ értelmiségiként, intézményvezetőként, intézményépítőként, filmesként és természetesen műfordítóként is.
