Hitünk befolyásolja, hogyan viszonyulunk a világjárványhoz

Szakember: a korlátozott élettér nem kedvez a mentális egészségnek

Hitünk befolyásolja, hogyan  viszonyulunk a világjárványhoz
Közel egy éve tart már az új típusú koronavírus okozta világjárvány, és a leküzdésére hozott intézkedéseknek a gazdasági, társadalmi hatásai mellett komoly egyéni következményei is vannak, illetve lehetnek. Az embereket nagymértékben megviselik a korlátozó intézkedések, a bezártság, az egyedüllét. A világjárvány pszichológiai vonatkozásairól kérdeztük Kotta Ibolya egyetemi adjunktust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának munkatársát. A szakember többek között rámutatott, hogy meggyőződésünk, hitünk nagymértékben meghatározza azt, hogy miként reagálunk a világjárványra. A bizonytalanság és kiszámíthatatlanság állandó készenlétet igényel, ami mentálisan nagyon megterhelő. Életminőségünket is nagyon rontja a távolságtartás, az izoláció, és a korlátozott élettér nem tesz jót a mentális egészségnek. A szakember több javaslatot is megfogalmaz, hogyan segítsünk magunkon.

A bizonytalanság, kiszámíthatatlanság állandó készenlétet igényel, ami mentálisan nagyon megterhelő. Ezért, ha van egy legalább részben logikusnak tűnő magyarázatunk, akkor bizonyítékok hiányában is elfogadjuk ezt. Ez ad egyféle biztonságérzetet, hinni akarunk benne

– Már közel egy éve tart az új típusú koronavírus okozta világjárvány. A bevezetett korlátozó intézkedéseket sokféleképpen dolgozzuk fel. Hogyan lehet jellemezni ezt az időszakot, milyen reakciókat vált ki az emberekből?

– A Covid-19 világjárvánnyá nyilvánítását követően hozott korlátozások mindannyiunk életét befolyásolják, a hétköznapi életvitel, a tanulás, munka, szórakozás, létfenntartás, ügyintézés, higiéniai szokások, társas kapcsolattartás, napi ritmus stb. terén. Hogy mindez milyen érzelmi és viselkedésreakciót vált ki belőlünk, attól függ, hogy miként értelmezzük a helyzetet. Végső soron azok a gondolatok, amelyeket ez a helyzet előhív, fogják meghatározni, hogy miként reagálunk: kissé aggódunk vagy egyenesen rettegünk tőle; védtelennek vagy éppen sebezhetetlennek érezzük magunkat; kétségbe ejt vagy feldühít, hogy felborult az életünk, és bizonyos értelemben elvesztettük a kontrollt felette, hiszen a bennünket érintő kérdésekben mások döntenek helyettünk; örülünk az előírásoknak és rögeszmésen próbáljuk betartani őket, vagy figyelmen kívül hagyjuk ezeket, sőt másokat is erre buzdítunk, ha esetleg úgy látjuk, hogy ez a nagy felhajtás tulajdonképpen nem is a mi védelmünket célozza. Más szóval a világjárvány mint negatív esemény mindannyiunkra másképp hat, mert mindannyian eltérő módon értelmezzük, más jelentése van számunkra. Sőt márciusban, amikor minden az újdonság erejével hatott – járvánnyal kapcsolatos hírek, járványügyi korlátozások, otthoni munkavégzés –, teljesen másképp reagáltunk, mint decemberben, amikor legtöbbünknek van már legalább egy közeli ismerőse, akinél a vírus súlyos formában jelentkezett, komoly szövődményekkel járt.

Az, hogy miként értelmezzük a világjárványt és hogyan látjuk a saját életünkben betöltött szerepét, meghatározó lesz arra nézve, hogy honnan informálódunk a továbbiakban, betartjuk-e az egészségügyi előírásokat, rendeltetésszerűen viseljük-e a maszkot, kardoskodunk-e az iskolák bezárása ellen, feliratkozunk-e oltásra, betartjuk-e a fizikai elhatárolódásra vonatkozó ajánlásokat stb. 

Az érzelmileg megterhelő jelenségek magyarázatára az összeesküvés-elméletek kapóra jönnek 

– Mitől függ, hogy valaki igazodik a szabályokhoz, vagy szembefordul mindezzel?

– A veszély észlelése meghatározó arra nézve, hogy betartjuk-e vagy sem az egészségügyi előírásokat. Ez összetett jelenség, amelyben nemcsak a veszéllyel kapcsolatos információink meghatározóak, hanem az is, hogy milyen szubjektív hiedelmeink vannak saját sebezhetőségünket illetően, hogyan értékeljük a veszély mértékét, a betegségmegelőző viselkedések előnyeit és hátrányait. A veszély észlelésén túl számít az is, mennyire bízunk abban, hogy hatékonyak tudunk-e lenni az önvédelmező viselkedések terén, és abban, hogy maga a viselkedés valóban hozzájárul-e a járvány terjedésének lassításához és a betegség megelőzéséhez. Különbözünk abban, hogy mennyire jól toleráljuk pl. az információs bizonytalanságot, mennyire aggódunk a jövő miatt vagy milyen erős az igazságos világba vetett hitünk. Ezek mind meghatározóak arra nézve, hogy miként reagálunk a világjárványra.

Röviden: ha úgy értékeljük, hogy a megelőző viselkedések be nem tartásával többet veszítünk, mint nyerünk, akkor valószínűleg igazodni fogunk azokhoz a szabályokhoz, amelyeket észszerűnek és célravezetőnek látunk.
 
Nem könnyű elfogadni azt, hogy a tudomány mai fejlettsége mellett is védtelenek lehetünk egy vírussal szemben, hogy ez valóban megtörténhet 2020-ban, hiszen ez a felismerés alapjaiban rengetheti meg biztonságérzetünket, főként, ha – legalábbis eddig – hittünk a tudomány erejében. Mindenképp szükségünk van egy értelmezési keretre. Emberi sajátosságunk, hogy magyarázatot keresünk, meg akarjuk érteni, ami történik. A bizonytalanság, kiszámíthatatlanság állandó készenlétet igényel, ami mentálisan nagyon megterhelő. Ezért, ha van egy legalább részben logikusnak tűnő magyarázatunk, akkor bizonyítékok hiányában is elfogadjuk ezt. Ez ad egyféle biztonságérzetet, hinni akarunk benne.

Az érzelmileg megterhelő, váratlan jelenségek magyarázatára az összeesküvés elméletek kapóra jönnek. Felmerülhet bennünk a kérdés: valóban ennyire kiszolgáltatottak lennénk a természet törvényeinek, egy felsőbb entitásnak, vagy néhány nagyhatalmú szereplő gazdasági-politikai indíttatású titkos együttműködése áll a vírus mögött? Az összeesküvés-elméletek az értelmezési keret mellett a csoporttagsággal járó védelmet is nyújtják a hívők számára. Ha pedig már hiszünk benne, akkor hiába jönnek a cáfolatok, az észérvek, tudományos bizonyítékok… Hajlamosak vagyunk arra, hogy a hitünkkel ellentétes információkat figyelmen kívül hagyjuk, átértelmezzük azokat, és csak az elméletünket igazoló információkat, véleményeket vegyük figyelembe. Ezt a jelenséget megerősítési torzításnak nevezik.
 
Bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy a vírushívők, a vírustagadók, esetleg politikai manipulációt sejtők, vagy – újabban – az oltásellenesek táborát gazdagítjuk. A 2020-as év a feje tetejére állította világunkat.  A járványügyi korlátozások, a kötelező vagy ajánlott fizikai távolságtartás, maszkviselés és főként az izoláció, az otthoni munkavégzés, az online oktatás, az egészségügyi szolgáltatások nehezített elérhetősége olyan stresszorok, amelyek jelentősen ronthatják az életminőségünket.
 
– A stressz eddig is életünk része volt, de most talán még inkább az. A jövő kilátástalansága, a bizonytalanság, az ellentmondó intézkedések mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek aggódjanak, féljenek. Mit lehet tenni, hogy ezen az időszakon mindenki könnyebben túllépjen, van-e erre egységesen alkalmazható módszer? Milyen külső-belső segítség lehet jó?

– Ha képesek vagyunk kontrollálni érzelmeinket és ráhatásunk van a gondolatainkra, csökkenthetjük az észlelt stressz mértékét, sőt elkerülhetjük az egészségszorongást annak ellenére, hogy esetleg a vírust egyre fenyegetőbbnek érezzük. Nagyszerű lehetőséget kínálnak a különféle relaxációs gyakorlatok, de akár az egyszerűen elsajátítható mély hasi légzés is csodákra képes. De ne csak arra figyeljünk, hogy a negatív érzelmeinket, a szorongást, a rossz kedvet kordában tartsuk. Legalább ennyire fontos az is, hogy teret adjunk a kellemes érzések átélésének. Keressünk lehetőséget arra, hogy minél több pozitív élményben részesülhessünk. Válasszunk minden hétre néhány olyan tevékenységet, amely örömmel tölt el, amibe belemerülhetünk és amely nem ellenjavallott a járványügyi helyzetben. Ezt viselkedésaktiválásnak nevezik, és garantáltan javítani fogja a közérzetünket. Fontos, hogy megtaláljuk mindezek helyét a napirendünkben, ne rekedjünk meg a fantáziálás vagy tervezgetés szintjén. A felszínesebb szórakozásra és a mély kapcsolódásokra, beszélgetésekre egyaránt szükségünk van, ezért keressük a társas kapcsolatokat, legyünk kreatívak a biztonságos kapcsolattartás terén.
 
A rugalmas, racionális gondolkodás mindenképp a segítségünkre lehet. Arra van szükség, hogy a negatív gondolatokat leállítsuk, amikor felismerjük őket, és egy racionális belső beszédet indítsunk: nem katasztrófa...; el tudom viselni...; el tudom fogadni, hogy minden óvintézkedés ellenére is megbetegedhetek; el tudom fogadni, hogy ez történik, még akkor is, ha nagyon kellemetlen...; nem örülök neki, de el tudom fogadni, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy szeretném, egyszerűen azért, mert nem létezik olyan univerzális vagy isteni törvény, ami előírná ezt stb.

Ha úgy érezzük, hogy a stressz eluralkodott rajtunk, zavaró tüneteink nehezítik a hétköznapjainkat és a családi vagy munkahelyi helytállást, kérjünk segítséget. 

Online oktatás: nem csak a tárgyi tudás megszerzése a kérdés

– Az online oktatást, akárcsak a távmunkát, egyesek jó lehetőségnek tekintik, mások inkább hátránynak. Mitől jobb vagy rosszabb ez a helyzet, és hosszabb távon lehet-e, érdemes-e alapozni, „építkezni” erre?
 
– Kérdéses, hogy a döcögő online oktatás révén egyáltalán a tárgyi tudás megszerezhetővé válik-e, főleg hátrányos helyzetű gyerekek számára, de a másodlagos szocializációs közeg, az óvoda és iskola szerepe a tudás átadásán messze túlmutat. Például a szülőkről való leválás és az ezzel járó önállósodás természetes jelenségét segíti, amely hangsúlyos szerepet kap az óvodáskor és a kamaszkor szenzitív időszakában, hozzájárulva a személyiség kibontakozásához. Másrészt az egymástól tanulás lehetőségét nyújtja, például a baráti kapcsolatok kiépítésében és fenntartásában, az érzelemszabályozásban, a konfliktuskezelésben. A szabálykövető viselkedés kialakításában segít. Az iskolai közösség valamilyen szinten a társadalom leképeződése, és ennek fizikailag is jelen levő tagjaként a gyerek árnyaltabb képet kap a világ működéséről, az emberi sokszínűségről, emberi kapcsolatokról. És folytathatnám...

Általános tendencia, hogy az iskolások  – még a kamaszok is – sokkal kevésbé keresik egymás társaságát, mint arra számítanánk. Sokuk számára az osztálytársakkal való kapcsolattartás arra a néhány percre szorítkozik, amíg a tanárra várnak az online felületen, feltéve, ha a tanár korábban elindítja a megbeszélést, mint magát a tanórát. Maradnak hát a szöveges üzenetek, amelyek korlátait az egyre gazdagodó emotikonok és gifek sem küzdhetik le.
 
Nyilván az oktatás online formája sem ördögtől való, nagyon jól átgondoltan, okosan ötvözhető lenne a szemtől szembeni oktatással (ha tudnánk, hogy melyikkel mi a célunk...),  mindenesetre nem veheti át ennek a helyét, főleg óvodás- és kisiskolás korban.
 
Nagyon nagy a teher a tanítókon, tanárokon, akik az egyre gördülékenyebb technikai lehetőségek dacára nagyon korlátozott eszközökkel rendelkeznek. Ebben a tekintetben, azt gondolom, hogy a pedagógusi elhivatottság – egyébként rendkívül fontos – szerepe eltörpül. 

Többet kibírunk, mint elsőre gondolnánk

– A járványügyi intézkedéseket sokan azért kritizálják az egyén illetve társadalom szempontjából, mert megszünteti a közösségi együttlétet, elzár, elkülönít, elmagányosít. Van-e ennek reális veszélye, kockázata?

– Az ember társas lény, minden életkorban szüksége van a többiek társaságára, de azok a személyek, akikkel egy fedél alatt él, legyenek bármilyen nagyszerűek is, aligha elégíthetik ki társas igényeit. Az összezártság, a kizárólag otthonról történő munkavégzés, a gyerekek oktatásának az átkerülése otthoni térbe mindenképp problémát jelentene, még akkor is, ha komolyabb konfliktustól mentes, békés együttélésre van lehetőség.  A bezártság, a korlátozott élettér, a szociális élet szűkebb lehetőségei nyilvánvalóan nem kedveznek a mentális egészségnek. A legnagyobb baj a különféle pszichés betegségekben szenvedők esetében, a kiemelt bánásmódot igénylő gyerekek és felnőttek esetében, az elhanyagoló és bántalmazó kapcsolatokban van. De bárkinél könnyen felborul a napi ritmus, s ezzel együtt a szervezet cirkadián ritmusa, ami egyértelműen kedvez számos mentális betegség kialakulásának, főleg az erre hajlamosaknál. Az elmúlt hónapok depresszióhoz, szorongáshoz, alvászavarokhoz, a kiegyensúlyozott táplálkozás problémáihoz, beilleszkedési zavarokhoz, poszttraumatikus stresszhez stb. vezethetnek, és a kutatások alapján úgy tűnik, a fiatal korosztály a leginkább veszélyeztetett.
 
Sőt, ne felejtsük el, hogy a gyerekek és serdülők sokkal vulnerábilisabbak a felnőtteknél, hiszen életkorukból fakadóan az önszabályozás, problémamegoldás, megküzdés stb. terén még nagy utat kell megtenniük. Az ebben az időszakban átéltek nem egyszerűen érdekes – vagy rosszabb esetben kellemetlen – emlékképek formájában maradnak fent az agyukban, sőt nem csak a gyengébben fejlett társas készségek maradhatnak ezen időszak árulkodó jelei. Mivel a gyerekek agya rendkívül képlékeny, ez az érzelmileg is terhelt időszak, az elszigetelődés, a kortársakkal való kapcsolódás hiánya az idegrendszer és az agyfejlődés szintjén is egyértelmű nyomot hagy, de nem tudjuk pontosan, hogy milyen hosszú távú következményei lesznek. 
Azok a gyerekek, akik a járványt megelőzően is nélkülözték az egészséges érzelmi, szociális és értelmi fejlődés feltételeit, most még inkább bajban vannak. Ha a család különböző okokból kifolyólag eddig sem tudta a megfelelő érzelmi, fizikai, társas közeget nyújtani, a jelen helyzetben a fokozódó stressz és nyomás alatt még kevésbé lesz alkalmas arra, hogy betöltse funkcióját, ráadásul még az óvoda, iskola szerepét is valamilyen szinten magára kellene vállalnia... A hátrányos helyzet most hatványozott veszélyt jelent.

Azonban tegyük azt hozzá, hogy nagyon sokan vagyunk reziliensek, ellenállóak akár a legnagyobb mértékű stresszel, veszteséggel, traumával szemben is. Azaz többet kibírunk, mint elsőre gondolnánk, és viszonylag hamar megtaláljuk az egyensúlyt az új körülmények közt is, kreatívan alkalmazkodunk, mozgósítjuk érzelmi és értelmi erőforrásainkat, és megtaláljuk a helyzet pozitívumait is. „Mit hozhat számomra ez a helyzet? Mivel gazdagodhatok?” Sőt, a kényelmetlen élethelyzetek mindig a személyes növekedés lehetőségét hordozzák magukban. Ezt a jelenséget stresszel kapcsolatos vagy poszttraumás növekedésnek nevezi a szakirodalom. Ez egy önismereti munka, amelynek hozadéka az értékrendszerünk tudatosítása, a prioritások megszabása, célok kitűzése, pozitív változás a gondolkodásban, az élet nagyobb fokú megbecsülése. A pszichés leterheltség és a megtapasztalt sérülékenység dacára (vagy éppen ebből fakadóan) erősnek érezhetjük magunkat: ha ezt kibírtuk/túléltük, mindent kibírunk/túlélünk.