A könyv, melyből a liberális Die Welt is közöl részleteket – már csak azért is érdekes számunkra, mert szerzője egykori honfitársunk. Nagydisznódon (Heltau) született 1975-ben. Neve Brigit Kelle. És könyvében erdélyi múltjára, az egykori német kisebbség helyzetére is vannak utalások. Kelle azok közé tartozik, akik a nyelvi-kulturális és a szexuális kisebbségek helyzetét nem szeretné a létezésnek ugyanabba a szférájába sorolni. Különbségük szerinte a valóságos és a képzeletbeli különbsége…
Könyvének legmeghökkentőbb alaptétele: a gender-elmélet voltaképpen a semmi színrevitele. „A posztmodern feminizmus – állapítja meg – két eltérő jelenség öszekapcsolásán, azaz egyrészt mellékes dolgok háborús indulatokkal való felnagyításán, másrészt valós problémák indulatos tagadásán alapul. Másként fogalmazva: a többség gondjait az elmélet úgy igyekszik háttérbe szorítani, hogy a közfigyelmet osztentatíve az „újabban” megkonstruált kisebbségek „problémáira” tereli. Azaz a természetesség fogalmát egyfajta mesterségesen kreált nőiség vonatkoztatási rendszerében igyekszik átfogalmazni (az eredetiben: inszcenírozni).
Az alapeljárások: az áldozati státus felnagyítása, s a hajdani fehér férfi uralmának örökre szóló megsemmisítése. Mintha nem lettek volna és lennének szép számmal férfiak is, akik a nők által gyakorolt szexuális zsarolás és lélektani hadviselés áldozatává váltak, illetve válnak.
A gender nevű kártyajáték szabályai: az érzelmek ütik a tényeket, a nők a férfiakat, a melegek a heterókat, a feketék a fehéreket, a transzszexuálisok meg egyenesen az adu szerepét tölthetik be, ők mindent visznek.
Ami számít, az többé nem a teljesítmény, hanem a „helyes” identitás. Nem a személyes erények, hanem az úgynevezett áldozatok gondosan kimunkált közösségéhez való elismert odatartozás. A tagság.
„Guten tag! – köszönti olvasóját az írónő – A nevem Kelle, transzszilvániai, de teljességgel transz-mentes migrációs háttérrel rendelkezem, cisznemű nő vagyok (azaz biológiai nemem és önképem egybeesik – B.B.) és heteroszexuális.” S ezzel el is készült a személyes képmás. Hogy mivel foglalkozik, mit hozott tető alá fiatal kora ellenére is, ért-e valamihez vagy sem? Semmi jelentősége.
Hiszen egész generációk küzdenek azért, hogy „hasonlók lehessenek a hasonlók között”. A bőrszínét, a nemi hovatartozását vagy a szexuális szokásait az egyén újabban úgy tartja maga elé, mint valamiféle címerpajzsot, mely őt egyfajta, a többség fölé emelő áldozati potenciállal ruházhatja föl.
A leszbikusok berlini temetőben különleges – csupán leszbikusoknak kijáró – parcellát követelnek maguknak, ahol az évezredeken át kedvezményeket élvező heterók immár nem térhetnek örök nyugalomra. A leszbikusok (manapság mind kevésbé tényleges megaláztatásait – B. B.) minden jel szerint – örökkévaló megtiszteltetésre szeretnék átváltani.
Ez az út – jegyzi meg az írónő – nem annak a társadalomnak az útja, mely a másság iránti tolerancia tényleges elfogadtatásához vezet, inkább egy olyan társadalomba való visszatérésre való törekvés, melyben nem csak elkülönített nyughelyeknek kell rendelkezésre állniuk, hanem az autóbuszokon is külön helyeket kell kijelölni a melegek, a feketék, a fehérek, a transzszexuálisok, a queerek és a másság minden más büszke birtokosa számára.
Így aztán, hogy az állampolgárnak ne legyen semmi más gondja, jöhet a semmi óriási gonddal és komolysággal kimunkált színrevitele, megfelelő túlzások és hisztériarohamok kíséretében. És akkor nincs az a huszadrangú apróság, ami túlságosan őrültnek vagy jelentéktelennek bizonyulhatna, nincs az a női sértettség, mely ne lenne széles körben megvitatható, megsiratott és felhánytorgatható.
A szent cél érdekében hajlamosak vagyunk karriereket, gyerekkorokat tönkretenni, nyelvet, tudományokat, vitákat és egyáltalán a szabad gondolatot cenzúrázni. A gender- és identitáspolitika, ahelyett hogy kérdéseket oldana meg, naponta újabb áldozatokat teremt…
Ebben a folyamatban persze a nő fogalma is szertefoszlik, hiszen ki ne lehetne nő, ha nővé válhat bárki, akinek ehhez kedve van?
Csakhogy megkérdőjelezhetetlen tény: a népesség túlnyomó többsége a fáradhatatlan gender-propaganda dacára is sztoikusan ragaszkodik heteroszexualitásához. Magának a statisztikai adatnak semmi köze sincs a diszkriminációhoz, egyszerűen társadalmi tény. Maga a valóság. És nem azért, mert a biológiai nem társadalmi fikció, hanem azért, mert velünk született adottság. Mi, a statisztikai normának (azaz a nagy átlagnak) tekinthető emberek abban a testben érezzük otthon magunkat, mely számunkra megadatott.
Hogy ezzel nem mindenki van így, szintén tény.
De aki azzal a tétellel, hogy az emberi és az állati társadalmakban a heteroszexualitás a norma, amennyiben ez hivatott a populáció biológiai túlélésének szavatolására, „nem ért egyet”, annak nem a heterókhoz, hanem a Sorshoz, az Univerzumhoz vagy az Istenhez kell fordulnia panaszaival. Az előbbi három valamelyike tett ugyanis sokfélékké bennünket. S határozta meg a másság biológiai-szociológiai szempontból releváns határait is.
Nem is tehetett egyebet. Mert hiszen mi lenne, ha mindenkit egyformának kellene tekintenünk? Miféle közösségekben élhetnénk? Miféle szabályok szerint? Mit lehetne betiltani és mit jutalmazni? Miért és mi módon?
És egyáltalán: ki lehetne az, aki meghatározhatná, mit is nevezhetünk normalitásnak, ha nem maga a társadalmi valóság, a hagyomány, a természettudomány vagy az Isten? S mi értelme lehetne még a statisztikának?
Aki Kelle e kérdéseire megpróbál válaszolni, annak valóban rá kell jönnie, hogy az ember – a „gender-igazságosság” égisze alatti – felszabadításának (melynek jegyében Budapest számos kerületében is ott leng a szivárványos zászló) semmi köze a voltaképpeni szabadsághoz, annál több a hatalmi viszonyok megváltoztatásához, új tilalmak és normák bevezetésének szándékához. A „gender-érzékenység szivárványa mögött” nem a szabadság Paradicsoma várakozik ránk, hanem pusztán a másféle hatalmat gyakorló személyek másfajta csoportjai.
Esetleg egy újabb matriarchátus… Ami engem illet, én hajlok arra, hogy ez utóbbi a mai „patriarchális” zűrzavarnál bizonyosan nem lehetne rosszabb.
Csakhogy ahhoz – ismereteim szerint – legalább az amazonokig kellene visszaforgatnunk az emberi történelem kerekét…
Talán mégiscsak egyszerűbb lenne a méltányosságra alapozott férfi-nő vagy – a paritás végett – nő-férfi együttélés mindkét fél számára elfogadható normarendszerének kikísérletezése. A történelem ugyanis a try and error, azaz a próba-szerencse elve szerint alakítja önmagát.
Eddig még senkinek sem sikerült megerőszakolnia, vagy ha igen, látványosan bele is pusztult.
