Odébb kutyát sétáltató fiatal kiált egy néni után: asszonyom, vigyázzon, nyitva a táskája! A nő riadtan megköszöni, de hát alig lézengenek az utcán, nincs is kitől tartani. Hirtelen egy arra járó a bank elől kihajtó őrző-védők kocsija elé veti magát: álljon, az autó tetején maradt a fertőtlenítős üveg! A marcona szekjuritis meglepett arckifejezéssel húzza be a féket, s miután pironkodva elpakolja az üveget, látványosan csókot dob az őt figyelmeztető hölgynek. Kicsit el is szégyellem magam, hogy az előbb egy pillanatra arra gondoltam: szép város Kolozsvár, de - ahogy mondani szokás - sajnos lakott!
És akkor a nap meglepetése a UPC előtt. Nyit az üzlet, a klienseket egyenként engedik be. Az álmos hölgy már jön is ki, következik a bácsi, aki az előbb kitartó ujjnyalogatással számolta meg a pénzt, majd visszahúzta a maszkot az arcára, előtte azonban beledörzsölt a szemébe, biztos, ami biztos. Ketten maradunk az egyre erősödő napsütésben, egy férfi meg én. Mondja, ha kijön az ujjnyalogatós, menjek be nyugodtan, előreenged. Nagyon meglepett arcot vághattam, mert megismételte: parancsoljon, hölgyek előre! Úgy érti, hogy ebben a nagy egyenjogúságban, és ráadásul itt, a Hintz patika előtt, amely számomra az urbánus lét napi túlélésért vívott ádáz harcainak jelképes színterévé vált az elmúlt évtizedekben … és kemény húsz perc “idegtépő” várakozás után van még olyan férfi e világon, aki előreenged egy hölgyet az udvariasság jegyében? Igen, mondta, majd hosszú fejtegetésbe kezdett arról, milyen jó felszusszanni, lazábbra venni, olykor-olykor körülnézni. Milyen gyönyörű ez a város, csak hát mindig az orrunk elé bámulunk, aztán terjednek a Facebookon a szebbnél szebb fotók, első látásra azt hisszük, valamelyik nyugati cuccos óváros része, majd hirtelen rádöbbenünk, hogy ez a mi kis Kolozsvárunk, csak más szögből, más megvilágítással, úgy, ahogy mi nem látjuk, mert rohanunk, nem nézünk körbe, fel az ormokra, hanem előre, hogy el ne üssön valami.
Kérdi, ismerem-e a Szentegyház utcát? Mert hát annál szebb nincs is a világon. Micsoda gyönyörű fényképeket látott a minap a két templom közé zárt házsorokról, miért nem úgy él bennünk is, ahogy azokon a fotókon, amelyekre rácsodálkozunk? Szívembe markolt. A Szentegyház utcában lakom, és mindig rácsodálkozom a Facebookon keringő képekre, azon tűnődve, miért nem úgy él bennünk is, ahogy azokon a fotókon. Hogy mennyi gyönyörködnivaló mellett megyek el naponta, amikor a legfőbb gondom, hogy magassarkúban is hozzam a formám, vagyis nyolc perc alatt viharozzak el otthonról a Jókai utcába a Mátyás király előtti gyilkos macskaköveken. Mennyi új perspektíva, és azok a csodás esti felvételek! Idegen szemnek micsoda szépség, élmény az, ami számomra többnyire a szürke hétköznapok részévé vált.
Hm, van valami sorsszerű ebben a találkozásban, gondoltam magamban. Ki ez a férfi? Valami furcsa lény. Mint Pinokkió meséjében Jiminy, foglalkozása: lelkiismeret. (Magyar fordításban Tücsök Tihamér.) Nemrég olvastuk a lányommal. (Jaj, dehogy nemrég. Nagyon, nagyon rég! Hova repült az idő?) Nem válaszolok, csak mosolygok, ennyire engedtem be a lelkembe és kész. A reggeli hírek jutnak eszembe, a legfrisebb közvéleménykutatás, amely szerint a megkérdezettek 41 százaléka véli úgy, hogy a jelenlegi válsághelyzet miatt az emberek szolidárisabbak lettek, 27 százaléka pedig meg van győződve arról, hogy jobbakká váltunk. Mit jelentenek ezek a számok? Elmozdul-e picit valami jó irányba? A szalagcímek elsősorban a fertőtlenítőszerekkel, védőfelszerelésekkel való űzérkedésről, virágzó korrupcióról, szomszédok által megalázott egészségügyi alkalmazottakról, rendőri túlkapásokról, a gyűlöletbeszéd terjedéséről szólnak, újabban meg Iohannisról és csak róla…
Tűnődéseimben az ajtónyitás zavar meg, a bácsi krákogva kilép, majd gondosan a szája elé húzza maszkját. Egy bátorító pillantás Jiminy részéről és már bent is vagyok, majd gyorsan ki. Megköszönöm még egyszer, semmiség, hárítja el, valamit még motyog a maszk mögül, de nem értem. Csak annyit, hogy szívesen tette, akarta látni, hogy mosolygok.
Visszaúton el se megyek a Hintz patikai átjáróig, átlósan, a tilosban a Bánffy palotáig szökkenek, juhé! Egy kocsi sincs az úton, a rendőrkisasszony sem lát, a délceg katonával hetyeg. Ezzel a rövidítéssel, pláné tornacipőben már hat perc alatt otthon lehetek, örvendezem. Jiminy… Vajon ki lehet ez a pasas? Még hogy mosoly? Nem is láthatta. Hiszen maszkot viseltem...
