Lassan már a két kezünk s lábunk sem elég arra, hogy megszámoljuk, hányadik tüntetést szervezi, hányadik közleményét írja meg az említett szakszervezet. Ha ehhez hozzá akarjuk számolni a megyei tanács elnökének a témában tett nyilatkozatait, a megyei önkormányzat ülésein a repülőtér versus tanács közötti háborúra fordított perceket, már-már igazi matematikusoknak kellene lennünk. Ám miután mi, kolozsváriak zömében nem vagyunk matematikusok, egyetlen kérdésünk marad: de ki repül a végén?
Persze, az utas – jön az egyszerű válasz, és ezt támasztják alá a statisztikák is: a légi kikötő forgalma látványosan nőtt az utóbbi években, tavaly már szeptemberben elérte a 2 milliót, amivel az ország legforgalmasabb repülőterének számít, s mely számot az idén minden bizonnyal még hamarabb túlszárnyalja.
Eközben viszont egy ideje a repülőtér fejlesztése megtorpant, és bármennyire is próbálok más magyarázatot találni, ezt csak arra tudom fogni, hogy a repülőtér vezetősége (és alkalmazottai, szakszervezete), valamint a megyei tanács jelenlegi vezetősége közötti politikai háború az oka. Amely valahogy úgy kezdődhetett, mint ahogyan két gyerek is összebakalódik: „a másik visszaütött”. Tény: kölcsönösen törvénytelenséggel vádolják egymást a felek, amire szintén van magyarázat: ki-ki meg akarja tartani a hatalmat, az ellenőrzést az intézmény vezetése fölött. Akár saját embereit odahelyezve.
Be kell ismernem, én már rég elvesztettem a fonalat. De nem is akarok igazságot tenni a felek között – amúgy is tudtommal törvényre vitték már a dolgot, lesz tehát, aki megtegye. Csupán egy egyszerű utas vagyok, aki évente egyszer, legtöbb kétszer a kolozsvári repülőtéren jár – utoljára ez éppen a múlt héten történt –, és akinek nem tetszik, amit lát… Nem feltétlenül arra gondolok, ahogyan a repülőtéren működő cégek egy fél liter palackozott ásványvízért 10 lejt kérve kopasztják az utasokat, sokkal inkább arra, hogy a létesítmény egyre nehezebben birkózik meg az utasok számával. A biztonsági ellenőrzés előtt kígyózó sorokat még valahogy átvészeli az ember, de amikor két-három 180 férőhelyes repülőgép indul kis időintervallumon belül, az ellenőrző kapukon túli váróteremben már-már tűt se lehet leejteni, nemhogy két egymás melletti üres széket találni. Mindez pedig már nem egyszer töltött el kellemetlenség-érzettel, bosszúsággal, és szerintem ezzel egyáltalán nem én vagyok így. Hiába, bő évtizeddel ezelőtt, amikor a légibázis új terminálját építették, még nem számoltak ilyen látványos forgalomnövekedéssel – utasként részemről ez az egyetlen nagy hiba, ami a repülőtér „régi” igazgatótanácsának felróható. Ez persze orvosolható további fejlesztéssel, mint ahogyan a többi, régebben tervezett befektetés (köztük a kifutópálya tíz éve emlegetett 3500 m-esre bővítése) is kivitelezhető, ha van rá közös akarat és egyetértés, s ennek megfelelő finanszírozás. Jelen helyzetben viszont elakadunk az akaratnál, azzal pedig önmagában még nincs mit kezdeni.
Ha a helyzet nem fog hamarosan jó irányba változni, félő, hogy, amint azt a mondás is tartja, a harmadik fog nevetni – például a marosvásárhelyi vagy nagyszebeni repülőtér. A kolozsvári álmok pedig elúsznak, ahelyett, hogy a fellegekbe repítenének…
