A Hegedűverseny Ligeti késői szerzői stílusában íródott. A concerto első bemutatója 1990-ben Kölnben volt, a művet Saschko Gawriloff – akinek Ligeti a művet ajánlotta – szólaltatta meg. A háromtételes első verziót Ligeti két évvel az első bemutató után öttételessé egészítette ki. A műben egyéni, sajátos módon egyesülnek az avantgárd ötletek, törekvések a hagyományos dallamkinccsel, és utalásokat, idézeteket hallunk a középkori, reneszánsz és barokk emlékből, magyar népzenéből és bolgár táncritmusokból. Ligeti Hegedűversenyét Stephen Johnson zenetudós a „hangulatok és színek vad kollázsának” nevezte.
A művet indító hegedű éteri hangjai misztikus világot sejtetnek, amelynek rejtelmeit a lassan csatlakozó többi hangszer is növeli. Kelemen Barnabás érzékeny, bensőséges líraisággal intonált népi ihletésű, bánatos dallama a brácsával és fuvolával indít párbeszédet, panaszos hangjuk lelki fájdalmakról, vergődésekről szól. A bánat hangjába a négy okarina segélykérő hangja hasít bele, a feszültségeket a rezek fokozzák, mígnem visszatér a tétel elejének népdallejtésű hangulata, „megszelídítve” az előbbi feszültségeket, de a nyugodtság csak rövid ideig tart, hiszen a hegedű hosszú, töretlen dallamvonalába újabb feszültségek lopódznak, amelyek a zenekarral csúcsosodnak ki, aztán nagy hirtelenséggel véget is érnek. A klarinét búgó hangja titokzatosságot sugall, a trombita és a kürt szavához, valamint a zenekar egyre erősödő „hátteréhez” a hegedű éteri finomsággal simul. Ez a magány csendje, amelybe sikolyként hasít bele a csőrfuvola és az okarina hangja. Az ütősök által felfokozott drámai hangulathoz néptáncjellegű hegedűszólam társul, ellentétes érzelmek és hangulatok kavarognak hegedűn és zenekaron egyaránt. Kelemen Barnabás a hangulati kontrasztok mestere, virtuóz csillogásának „tűzijátékát” a fináléra hagyta.
Ligeti Hegedűversenye ma is meglepően új, sokszor bizarr, idegtépő, sokkolóan megrázó, máskor tűnődő, éteri hangzásvilágával a hangulatok zenéje, benne a zaklatott kor emberének pillanatról pillanatra változó érzelem- és hangulatvilága lüktet. Kérdezem, Ligeti élvezhető-nem élvezhető, érthető-nem érthető zenéjében vajon nem leltünk önmagunkra az életünket fenyegető mindennapi félelmeink hálójában vergődve?
Kelemen Barnabás a szép tónusú „ex-Dénes Kovács” Guarneri del Gesú (1742) hegedű húrjain Ligeti hangulatzenéjének ezerarcú rezdüléseit a közönséggel is megéreztette, amely a művészi produkciót ovációval kísért elismerő tapssal jutalmazta. Kelemen Barnabás nem kérette magát, a versenymű után ugyanolyan könnyedséggel, csillogó virtuozitással és érzékenységgel még három ráadást játszott: Bartók Prestóját, Bach Sarabandéját és Paganini 1. Capriccióját.
Úgy hiszem, a koncert második felének népszerű Ravel-művei egyfajta „kiengesztelésül” kerültek a műsorba, hogy a koncertet azok is élvezhessék, akik még nincsenek barátságban a kortárs zenével. Maurice Ravel (1875–1937) Valses nobles et sentimentales című nyolc keringőből álló sorozatát Franz Schubert és Johann Strauss 19. századi keringői ihlették. A szomorkás és elegánsan sikló keringők rafinált raveli harmóniái miatt Debussy így vélekedett: „A valaha létezett legfinomabb fül terméke.” Ravel magával sodró keringőzenéje óhatatlanul a báltermek hangulatát idézi. A színek sziporkájától ragyogó egyedi hangszerelésű keringők szépségét a lendületes vonósszövetből kiemelkedő éneklő fuvola, játékos oboa, búgó klarinét, a mesés hárfaglissandók és a fényes rezek növelték. Gregory Vajda felszabadultan, precízen vezényelt, a zenekart széles mozdulatokkal átölelve jó tempókat diktált, a hangulatok sokszínűségére és a csúcspontokra összpontosított.
Az estét a közönség által talán legjobban várt Bolero zárta, az a raveli remekmű, amely közel tizenöt percen keresztül egyetlen arab–spanyol népdal-ihletettségű, kéjesen kígyózó témával tartja fogva a hallgatót. A mű eksztázisig fokozott feszültségét annak köszönheti, hogy a makacsul ismétlődő kisdob ritmusképletére épülő dallam fokozatosan terjed át egyik hangszerről és hangszercsoportról a másikra, míg hatalmas érzelmi crescendóval át nem öleli az egész zenekart. Végül a meglepő moduláció, majd az érzelmi csúcspont hirtelen a mélybe omlik, megsemmisül. Gregory Vajda élvezte, a közönség szerette Ravel Boleróját, a zene ismét örömöt szerzett, lelket gyógyított.
Borítóképen Kelemen Barnabás hegedűművész és Gregory Vajda karmester. Fotók: Bogdan Meseșan
