Giuseppe Verdi (1813–1901) Requiemjének ősbemutatójára 1874. május 22-én került sor a milánói San Marco-székesegyházban, a zeneszerző vezényletével. A gyászmise nem dogmatikus értelemben szolgálja a liturgiát, de vallásossága megkérdőjelezhetetlen. Verdi megrendítő erejű gyászzenéje túlnőtte a szertartás kereteit, ezért inkább a hangversenytermekben talált megfelelő „otthonra”. A mű sikere az ősbemutató óta töretlen, és mind a mai napig világszerte a koncertpódiumok egyik legtöbbet játszott halotti miséje.
Verdi gyászzenéjének minden egyes könnyekig megható tétele óhatatlanul elhunyt szeretteinkre (is) emlékeztet. A Requiem minden hangja szívbe markoló, a zene- és énekkar meghitt csendben elsuttogott könyörgésének első hangjaira a kezek szinte önkéntelenül imára kulcsolódnak össze: Requiem aeternam dona eis Domine / et lux perpetua luceat eis – „Adj Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik.”
Verdi Requiemjének „főszereplőjeként” a Cornel Groza által betanított énekkar lenyűgöző drámai ereje, harmóniáinak tisztasága és érzelmi skálájának sokszínűsége bearanyozta az olasz mester remekművét. A részletek művészi kidolgozottságából fakadó harmonikus egészből kiemelnék néhány élménypillanatot: a Krisztus fenségét hirdető Kyrie eleison – „Uram, irgalmazz” – tételben a kórus és a szólisták közötti dialógusok drámai erejét; a félelem és rettenet drámaiságával ének- és zenekaron felcsattanó és a mű során többször visszatérő Dies irae, dies illa – „Ama harag napját” –; Veress Orsolya (mezzoszoprán) megrendítő átéléssel tolmácsolt Liber scriptus proferetur – „Kézzel írt könyv nyílik ottan” – kezdetű áriáját és bensőséges melegséggel énekelt, operaária-szépségű Recordare, Jesu pie! – „Kegyes Jézus, kérlek téged!” – kezdetű duettjét Luiza Fatyol szopránnal; Remus Alăzăroae lírai érzékenységgel, a remény hangján megszólaltatott Ingemisco tamquam reus – „Reszket szívem, sóhajtozván” – kezdetű tenoráriáját; Beniamin Pop Confutatis maledictis – „Ha a rosszak zavarodnak” – kezdetű, a gyöngéd könyörgés, esdeklés és mély drámaiság hangján tolmácsolt basszusáriáját, valamint az áhítattal megszólaltatott Lacrimosa tétel szívbe markoló szépségeit.
A meghatódottság csendjében a szoprán által énekelt drámai és meghitt lírai szépségű utolsó könyörgés egyben a mi segélykérő fohászunk is: Libera me, Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda – „Ments meg, engem, Uram az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól.”
Felemelő, szép este volt. A húsvét előtti elcsendesedésben Verdi megrendítő erejű Requiemje lelki táplálék, gyógyír volt a léleknek. David Crescenzi szakavatott vezényletével a zenekar és a Cornel Groza által betanított énekkar, valamint Luiza Fatyol (szoprán), Veress Orsolya (mezzoszoprán), Remus Alăzăroae (tenor) és Beniamin Pop (basszus) szólisták színvonalas művészi tolmácsolását a közönség ovációval kísért tapssal jutalmazta.
Borítókép: Bogdan Meseșan
