A nacionalizmus első, francia változatában úgynevezett államnacionalizmusként jelentkezett. Ennek a felfogásnak a gyökerei már a francia királyság intézményrendszerében benne rejlettek, de explicit politikai ideológiává – az állam egyfajta főderalizálására törekvő girondista közjátékot követően – csupán a jakobinusok emelik. Az ő törekvéseiket teljesíti ki és betonozza be a napóleoni gloire máig ható élménye, amikoris egy ideig úgy tűnt, hogy a franciák – a felvilágosodás kulturális dominanciájára is alapozva – a világ uraivá válhatnak. Ez az élmény forrasztotta egybe az ausztriai császárságnál nem kevésbé heterogén francia állampolgári közösséget, s teremtette meg a – nemzetközi viszonyok szintjén – máig követendőnek tartott államnacionalizmus „modelljét”.
A németek ezzel szemben nemzeti egységüket az egységes nyelvre és kultúrára alapozták. Az ő esetükben azonban a franciához hasonlatos méretű hódítás (a hitleri kaland) már nem válhatott a franciához hasonlatos pozitív élménnyé. A kulturnacionalizmust ezért világméretekben is az államnacionalizmus (a mai politikai diskurzussal könnyebben összeegyeztethető megfogalmazásban: az állampolgári nacionalizmus) szorította ki, a nélkül azonban, hogy bármelyik megnevezést bárki is használta volna. Az állampolgári nacionalizmus ugyanis – egy a határok megváltoztatásának elvére alapozott nemzetközi világrendben – nem számított nacionalizmusnak. A gyarmati világrend széthullását követően a Nyugat uralkodó politikai diskurzusa pusztán a kisebbségek, illetve a regionális közösségek önállósulási törekvéseit tekintette nacionalizmusnak. Egyre inkább beleértve az államon belüli önrendelkezési törekvéseket is.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
