Sugárzóna
A csütörtököt azonban nem csupán barátságból várom meg, pontosabban nem barátságból nem megyek haza kedden reggel. Hanem azért, mert egy nagyváradi konferenciára utazunk Imrével, ahol mindketten Karácsony Benőről adunk elő. Éjfélkor érek haza, gyűrötten, de boldogan.
Szerda délelőtt a Szeibert István-életinterjú szövegét egyeztetjük a művésszel, este meg elmegyek focizni. Az első borzasztó élményem: el- és megkoptam. Ahogy a bemelegítéskor lövök egyet kapura, az egyik srác megkérdezi: Mióta nem fociztál, Péter? Én pedig két hete fociztam, de úgy, mint velük, vagy három esztendeje. Zilahon még játszottam „mérgesen”, eredményre, lendületből, de mióta Vásárhelyen élek, csak ötperceket vagy amolyan „könnyűeket”, ahol nem számít semmi a boldogságon kívül. S a túlzott öröm eredménye az lett, hogy most már a lövésem sem a régi, hiszen gyors soha nem voltam. De a foci mégis szép: elfáradok, sajgok, átjár a levegő.
*
Kolozsvári napjaimban Tar Károly Az ismert katona című könyvét olvasom. Cenzúrázott kiadás, de ennyiből, meg persze a történetekből is tudom Tar Koppány Zsolt szomorú sorsát. Aki úgy szokott beszélni a diktatúráról, mint valami remek dologról, vagy ellenkezőleg, fiatalként úgy, mintha bármit megtehettél benne, ha volt benned „kakaó”, annak melegen ajánlom ezt a kötetet az egész köröttesével. Mert ilyen történetekből derül ki, mennyire be volt zárva az ember a kényszerek közé, és hogy mennyire nem tehetett semmit még a saját fia érdekében sem.
*
Szerda este felhívom Andrist, megbeszéljük, hogy másnap beszélünk. Csütörtökön leszáll, bejelentkezik a szállóban, aztán elmegyünk ebédelni. Beszélgetünk, sétálunk, perecet eszünk – mint egykori egyetemista éveink alatt.
Az intertextualitás ösvényeint az EMÉnél mutatják be délután, Imre beszélget Andrissal. A kötet a magyar irodalom világirodalmi csapágyairól, ékszíjairól szól. Talán azért jut eszembe ez a kocsis hasonlat, mert hirtelen ráébredek, hogy Imre Székelyudvarhelyre utazik, és akkor elvihet magával. A könyvbemutató után hazarohanok, behajigálom a dolgaimat, elbúcsúzom édesanyámtól, taxiba ülök, és elérem Imrét. Estére házoá érek.
*
Tegnapelőtt Király Kinga Júlia könyvét mutatták be a marosvásárhelyi Iskola utcai zsinagógában. Amennyire meg tudom ítélni, Az újrakezdés receptjei azért is érdekes vállalkozás, mert más szempontból beszéltet a borzalomról. Távolról sem „egy újabb könyv a Holokausztról”, inkább egy közismert történet egy eredeti fénytörésben. Az is eszembe jut, hogy a kommunizmus borzalmaival milyen szépen szembe tud nézni az a közösség, amelyik körülvesz: mindent a román hatalomnak tud be, az arisztokrata áldozatokkal pedig együtt érez. Teljesen érthető módon – az nem érthető, hogy a zsidó áldozatokkal miért nem érez együtt. Illetve ez is érthető: ezt a galádságot nincs kire fogni, a zsidókat a magyar hatóságok vitték el a magyar közösség nem túlzott empátiája közepette.
Persze, ez a kép is árnyalásra szorul. Akik eljöttek a könyvbemutatóra, azok mégsem csak a szerzőért, a kiadóért vagy a beszélgetőpartnerekért jöttek, hanem azért is, hogy hallgassák meg a történetet, és eltöprengjenek fölötte. Rengetegen voltak, és majdnem mindenki megvásárolta a kötetet. Hazavisznek tehát valamit, ahol a receptek mellett történetekkel, és a történetekkel együtt vívódni valókkal is szembesülnek.
*
„Kérem, maradjon ilyen” – írja egy kézzel írott levél. Kulturált, igényes ember a szerzője. Az ilyen levelek adnak reményt ebben a világban, amely olykor bizony megkarcolja.
