Már a koalíciós tárgyalások másnapján zátonyra futott a kormányalakítás procedúrája, árnyékot vetve a jobboldal által meghirdetett Új kezdetre. Amint arról korábban tudósítottunk, a nézeteltérés még csak nem is az ország jövőjét hosszútávon meghatározó kormányprogram kidolgozása, a járvány okozta mély válságból való kilábalást elősegítő stratégiák ütközése során bomlott ki, hanem pitiáner, személyes hatalmi ambíciók okán. Erre szokott legyinteni a választó, hogy akkor ez a garnitúra most mitől jobb, mint a korrupt, harácsoló, hatalommal visszaélő Szociáldemokrata Párt? (Sajnos, nem csak legyint, hanem egyre félreérthetetlenebbül protestál is. Ki a választásokon való távolmaradással, ki az AUR-féle alakulatok támogatásával, ennek minden következményével együtt…)
Kiszivárgott hírek szerint a casus bellit a képviselőház elnöki tisztsége képezi, amely mind a liberális Orban, mind az USR-s Dan Barna számára a politikai túlélést jelentené, amennyiben elveszítenék a pártelnökséget – erre pedig mindkettőnek jó esélye van a későbbiekben. (Orbant állítólag a párton belüli Iohannis-szárny szigetelné el, és Barnának is szép számmal vannak ellenzői a Ciolosékkal létrehozott szövetségben.) Mivel a koalícióban a legtöbb parlamenti mandátummal rendelkező liberálisokat illeti meg a miniszterelnöki pozíció, a koalíciós társak kifogásolják, hogy ezek után a PNL igény tart másra is a véges számú magas tisztségek közül, például a képviselőház elnökségére. Barna egy adott pillanatban előállt egy mindenki számára kielégítőnek remélt trükkel: a koalíció pártjai kapjanak fejenként egy-egy miniszterelnök-helyettesi tisztséget! Ez sem jelentett megoldást, Barnát végül lehurrogták, merthogy előzetes egyeztetés nélkül, a sajtón keresztül tette meg javaslatát, megszegve a hallgatás szent fogadalmát.
Kedd este derült ki: Orban hajlandó ejteni a képviselőház elnökségével kapcsolatos elképzeléseit, de csak a miniszterelnöki tisztségért cserébe. (Ennyit a lemondásakor tett nyilatkozat valóságtartalmáról, miszerint nem ragaszkodik foggal-körömmel a kormányfői tisztséghez…)
A kérdés hosszú órákig az volt, hogyan reagál minderre Iohannis? Szembefordul-e nyíltan saját pártjának vezetőjével, vagy elfogadja a korábban menesztett Orban „újrahasznosításának” ötletét? Valami olyasmire hivatkozva, hogy Orban lemondása végül is nem azt jelentette, hogy beismerte alkalmatlanságát, hanem hogy becsületességről tett tanúbizonyságot, hiszen vállalta a felelőséget a kudarcért, Iohannis az egyetlen ésszerű megoldást választotta: áldását adta „bárkire, akiről a koalíció megegyezik”. Vagyis átpasszolta a dolgot a marakodó pártokhoz. Hiszen tudja, Ciolosék majd amúgy is keresztbe tesznek Ludovicnak, hiszen kezdettől fogva Orban személyétől tették függővé az együttműködést. Az USR-PLUS be is jelentette: nem fogadják el Ludovic Orbant miniszterelnöknek és kész!
Megoldás helyett tehát újabb patthelyzet. Hogyan tovább? A liberálisok két forgatókönyvvel állnak elő: Citu miniszterelnök – Orban a képviselőház elnöke, vagy Orban miniszterelnök és Citu szenátusi elnök. A jelek szerint egyik sem nyerő az USR-PLUS szempontjából, amely nem akarja Orbant miniszterelnöknek, viszont Barna okán ragaszkodik a képviselőházi tisztséghez. Úgy tűnik, az egyedüli kompromisszumos megoldás csakis olyan képlet lehet, amelyikben Orban semmilyen formában nem szerepel…
