Sőt, voltaképpen a jobboldal is állampolgári nemzetben gondolkodik. Legalábbis otthoni használatra. De ha rólunk, határon túli magyarokról van szó, irigylésre méltó rugalmassággal kulturális nemzetre vált át. A két ellentétesnek tűnő nemzetfelfogás azonban csak látszatra ellentétes. A baloldali és a jobboldali állampolgáriság pusztán az államhatárok kérdésében különbözik. Hazai használatra gyönyörűségesen azonosak. Azaz konzekvensen következetlenek. Hiszen az állampolgári nemzet tisztességesen végiggondolt fogalmából az következne, hogy a kulturálisan kisebbségi közösségek nyelve és kultúrája – ha azok tagjai önmagukat egy közösség részeiként és nem puszta individuumokként gondolják el – az állampolgári nemzet hivatalosan is elismert nyelvei és kultúrái legyenek. Ez a mai Magyarországon már csak kulturálisan lehetséges, hiszen a nyilvánosságból az elmúlt fél évszázad politikai elitjei a nem-magyar nyelvek nyomait is sikeresen kiirtották. Gyakorlatilag vállvetve. Minálunk – Románia bármennyire is elrettentő példának tűnhet – elvben még mindig lehetséges. Igaz, már nem sokáig.
Mert ha román és magyar állami hivatalok nyelveinket és kultúráinkat (határokon innen és onnan túl) nem tekintik a többség nyelvével és kultúrájával mindenben egyenrangúnak (azaz annak, amit egyesek időnként „államnyelv”, „állami kultúra”, sőt romániai vonatkozásban „államvallás” gyanánt emlegetnek), közösségeinket és minket, e közösségek tagjait voltaképpen állampolgároknak sem tekintenek. Egy manapság nem különösebben comme il faut terminussal közösségeink nem számítanak „államalkotó” közösségeknek. Idegenek a többségek által egyoldalúan kisajátított államban. Közösségek és „közösségekhez tartozó (belonging to) egyének” gyanánt is.
Ennek a tényállásnak az elmismásolására mi sem alkalmasabb, mint a nemzet fogalmának kétarcúsága. Nemzeten ugyanis állampolgári és kulturális közösséget is lehet érteni. És csak látszólag pusztán mifelénk. A fogalom eredeti tartalma szerint Nyugat-Európában is származási közösséget jelentett. Lényegében maguk a nyugatiak is így értelmezték, sőt ma is így értelmezik. Csakhogy a szemantikai mezőben a biológiai öröklődést fokozatosan (főként a fasizmus szörnyűségei nyomán) a kulturális öröklődés váltotta fel. Korántsem véletlen, hogy a franciák, akiktől az állampolgári nemzet fogalma származik, az állampolgárság egyik legfontosabb jellemzőjeként a francia nyelvi és kulturális közösséghez való tartozást jelölték meg. S a francia identitást (hogy – zseniális húzással – a natio jelentésárnyalatot is megőrizhessék) az államterületen való születés tényéhez kötötték. Aki Franciaország területén születik, az nyelvileg és kulturálisan is maradéktalanul francia. Mivelhogy az adott államberendezkedés minden más lehetőséget kategorikusan kizár. Franciaországban lényegében ma sincsenek (mert nem lehetnek) kulturális kisebbségek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „Nagy” Francia Forradalom pillanatában Franciaország sem kisebb mértékben soknemzetiségű állam, mint az akkor már csak elvben létező szentistváni Magyarország.) A fajelmélet eredet-kultuszát, melynek kidolgozásában szintén a franciák jeleskedtek (lásd Gobineau és társai) ily módon a kulturális eredet (azaz a kulturális közösségbe való beleszületés) tényével (egészen pontosan: kényszerével) mosták össze. Lényegében a modern nacionalizmus eredete is erre a fogalmi csúsztatásra vezethető vissza. S ami még különösebb, ezt a kétértelműséget manapság éppenséggel a nacionalizmus elleplezésére, azaz az állampolgári nacionalizmusnak ártatlan hazafiságként történő aposztrofálására szokás felhasználni. (Ennek az elméleti „gyöngyszemnek” a propagálásában eleddig éppen az Amerikai Egyesült Államok jeleskedett.)
Hogy mit is jelent mindez, az (legalábbis számunkra) legfájdalmasabban a román politikai diskurzusból ismerős (ámbár a magyarból is az lehetne, de hát – talán érthetően – elfogultak vagyunk.). December 1-ét például az állam hivatalosságai szisztematikusan a románok nemzeti ünnepe gyanánt aposztrofálják. Ha ezt szóvá tesszük, a válasz mindig az, hogy ők természetesen román állampolgárokra gondoltak és huncut, aki másra gondol. Ezt a csiki-csuki játékot a nyugati nemzetfelfogás alapozza meg, hiszen a nemzet fogalma ma már a nyugati politikai diskurzusban kizárólag államot, azaz állampolgári közösséget jelenthet. Lásd: Egyesült Nemzetek Szervezete, melynek pusztán államok lehetnek a tagjai, kulturális nemzetek (például az európai államok zöménél nagyobb lélekszámú kurdok például) még távlatilag sem. És román állampolgárokként külföldön mi, romániai magyarok is románoknak számítunk. Szemben a magyar állampolgárokkal, akik viszont (legyenek akár magyarországi németek, románok, romák) szintén magyarok. A jelenség azonban általánosabb érvényű, a „román állampolgárok” kifejezés egyetlen olyan esetben sem jelenik meg, amikor nem csak a román kulturális közösség tagjairól van szó, azaz, amikor a terminus ránk (kisebbségiekre) is vonatkozhatna. Következetesen (azaz kivétel nélkül mindig) csupán románokról van (lehet) szó.
Ennek a csúsztatásnak a perverzitását alig néhány román értelmiségi képes érzékelni (az általam is nagyra becsült Liiceanu, Pleșu, Patapievici, sajnos, ma sem tartozik közéjük). A politikai nyelvezetből pedig a „román állampolgárok” szókapcsolat csaknem teljességgel hiányzik. Ha ennek az értelmiségnek (legalább az elitje) tényleg állampolgári nemzetben gondolkodna, rendellenességek tucatjai ellen kellene nyilvánosan is tiltakoznia. (Ahogy azt a „fasiszta” Magyarországon a balliberális elitértelmiség túlnyomó része ténylegesen teszi is.) Minálunk, ha van is rá példa, kifejezetten periférikus jelentőségű, s a szélesebb nyilvánosságig, az oktatási rendszerig, vagy a nagyobb nézettségű vagy olvasottságú médiáig még véletlenül sem juthat el. Csak két példát említek. Erdély városainak és falvainak zömében télen-nyáron ott lengenek a román trikolórok, a magyar vagy a székely zászló használata ellenben tilos (a hatalom legjobb esetben is pusztán megtűri őket). Még az állami támogatással terjeszkedő ortodoxia is nemzeti alapon különbözteti meg magát az egyéb keresztény felekezetektől. Torockón például mindössze néhány román család van, de van (írva és mondva) három már-már impozáns román templom. A központi templom udvarán Krisztus-kereszt, s a megváltó két megfeszített karjáról is trikolórok lengedeznek. Sapienti sat.
De – hogy a korábbi zárójelhez visszatérjek – nekünk, magyaroknak is volt külön bejáratú (igaz, némileg ateista felhangú) Istenünk (lásd egykor Petőfit). S ami legalább ennyire szomorú, a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor ma is azzal fejeli meg (ájtatos felhangoktól sem mentes) beszédeit, hogy Hajrá, magyarok! Hajrá, Magyarország! Azaz a nyelvileg, kulturálisan (és némileg visszafogottabban: vallásilag) „nem magyar” állampolgárok az ő szempontjából sem igen jöhetnek számításba.
Így aztán Magyarországnak egyszerűen nem is lehetne erkölcsi alapja, hogy a nemzetközi fórumokon megfelelő terminusokban hozza szóba problémáinkat. Úgy tűnik, fontosabb számára, hogy az országnak ne kelljen egy árva muszlim menekültet sem befogadnia, mint hogy a határon túli magyarok érdekében következetes érvekkel léphessen fel.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
