(Borítókép: Mihnea Ignat temperamentumosan, célratörően vezényelt)
Az est karmestere Mihnea Ignat jó kiállású megjelenésével, temperamentumos, biztos kezű dirigálásával első pillanattól jó benyomást keltett. Csajkovszkij mindhárom művében a gazdag érzelmi kontrasztokra, a hangszerek közötti színes párbeszédekre összpontosítva, muzikálisan, célratörően, jól adagolt érzelmi crescendókkal, színekben gazdagon vezényelte a zenekart.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Olasz capricciójára úgy (is) tekinthetünk, mint egy olaszországi útinapló néhány fejezetének fantáziaszerű, zenében megfogalmazott emlékeire, amelyek „szeszélyes” (capriccio = szeszély) csapongásuk során, immár nem az orosz népi anyagból, hanem az életvidám olasz dalok és táncok világából ihletődtek. Az emlékek sorát egy kaszárnyából kiszűrődő trombitajel indítja el. Az utána következő ünnepélyes rézfúvós „belépőt” ugyan még gyászos hangulat árnyékolja be, bánatát az oboa-, angolkürt- és fagottszólók szomorítják, drámai feszültségét a vonós tremolók növelik, de azután, mint eső után a felkelő nap sugara, a zeneszövetet a jókedv, a pezsgő olasz dallamok és táncritmusok ragyogják be. Zseniális hangszerelésében az orosz zeneszerző-óriás különös gondot fordított a fúvós-fúvós, és fúvós-vonós párbeszédekre. Csajkovszkij sokszínű zenéjében a vidám nápolyi dal, az érzelmes szerenádhangulat és a tüzes tarantella fonódik össze, szenvedélyessége abban is megmutatkozik, ahogyan a vidám, csapongó melódiák időnként vissza-visszaterelődnek a gyászos hangulatba. Fináléjának tüzes tarantellája, felpörgetett tempója, ünnepi hangulatú boldogságsziporkája magával ragadó.
A Változatok egy rokokó-témára gordonkára és zenekarra (op. 33.) versenymű nehézségű remekmű. A rondójellegű concerto díszes, könnyed játékossága, Csajkovszkij Mozart iránti hódolatára (is) utal. A mű feldolgozásra szánt elegáns rokokó témája nem idézet, hanem eredeti Csajkovszkij-téma. A kedves, játékos téma bemutatása a zenekar feladata, majd a témát a szólócselló énekszerűen intonálja, hogy azután az egyszerűnek tűnő témából virtuóz variációsorozat kerekedjen ki, élvezetes cselló és zenekar közötti dialógussal.
Octavian Lup tehetséges fiatal csellóművész, a hét variáció mindegyikében tündökölt. Gyermeki mosolyú pajkossággal „játszott” a hangokkal, vagy éppen felnőtt érettséggel „sírva énekelt” a cselló húrjain. Fájdalmas „panaszai” mély érzelemvilágról tanúskodtak. Áriaszerű lírai gyöngédsége és könnyed, finom humorú játékossága, magabiztos és bravúros technikája, a legfinomabb pianissimótól az örömteli fortissimóig terjedő dinamikai árnyalatai, a zenekar hangszereivel folytatott érzékeny dialógusai és virtuóz csillogása, szívből jövő csellóvarázs élményével ajándékozta meg a hallgatóságot. A közönség kitörő tapsát követően, a kolozsvári zenelíceumban nevelkedett, röviden „Tavi”-nak becézett csellóművész nem sokáig kérette magát, csibész mosollyal újból játszani kezdett. Tetszett, ahogyan a ráadásként tolmácsolt Bach I. Csellószvitjének elegáns Menuet-tételében is felfedezte a bujdosó játékosságot.
Octavian Lup csellóművész
A hattyúk tava a balettrepertoár egyik ékköve. Zenéjének fájdalmas-szép hattyútémáját, amely a teljes művön vezérmotívumként vonul végig, azok is ismerik és felismerik, akik talán a balettet teljes egészében sohasem látták. Természetesen, igen vonzó a hattyúlányokról szóló mesetörténet is, amelyben a rosszaság a jóságot, az erőszakosság a szelídséget, a gyűlölet a szeretetet/szerelmet akarja elpusztítani, de a balett valójában azért válhatott népszerűvé, mivel a mese cselekményét Csajkovszkij meleg emberi érzésektől ragyogó, meggyőző drámai erejű zenéje kíséri.
De mi is történik röviden a balettben? Odette és a hattyúlányok a bagolyszárnyú gonosz varázsló hatalmában vergődnek, emberi alakjukat csak az éjszaka leple alatt vehetik fel. A varázslatnak csak egy ifjú hűséges szerelme vethet véget. Siegfried herceg beleszeret Odette-be, hűséget is esküszik neki, de a varázsló közbelép, és gonosz fondorlattal, Odette képében leányával, Odiliával igyekszik elcsábítani a herceget. Amikor Siegfried rádöbben, hogy becsapták, az elvarázsolt hattyúk tavához siet, éppen időben, hogy a már halálra ítélt szerelmét megmentse. A nagy küzdelemben a herceg a varázsló bagolyszárnyát leszakítja, így megfosztja varázserejétől. A varázslat megtörik, győz a szerelem. Ezért szólhat a jól ismert hattyútéma az addig használt moll hangnem helyett örömtől ragyogó, fényes dúr hangnemben a fináléban.
A balettből készült szvit ugyan nem követi sorrendben a cselekményt, de a szuggesztív zenekari faktúra, a kiemelkedő bánatos oboa- (Adrian Cioban) és az áriaszerű, fájdalmas hegedűszóló (Paul Sîrbu) mindenképpen beavatott a mese mélyen emberi-drámai hangulatába, költői szépségeibe. A zenekar szélesen ívelő keringője a hercegi bál hangulatát árasztotta, a holdfényes éjszaka titokzatossága és a hattyúk tavának bánatos szépsége a könnyed, virtuóz hárfaszólónak köszönhetően (Szabó Kati Kinga) vált varázslatossá. A kiemelt hangsúlyokkal váltakozó pattogó staccatós zene közben, szinte látni véltük, ahogy az „en pointe” csoporttáncban milyen tökéletesen egyszerre, könnyedén, kecsesen lépeget a négy kis hattyú. A szvitben a hercegi bál idegen vendégeinek karaktertáncai – a boleróritmusú spanyol, a vidám dallamos nápolyi mellett, nemes lassú és vérbő gyors részeivel a magyar tánc (báli csárdás) és a vidáman pezsgő mazurka – élénk vidámságot varázsoltak. Nagyívű, érzelmekben és hangulatokban koloritdús, romantikusan szárnyaló mestermű!
A jó formában muzsikáló zenekarnak, a kitűnő hangszeres szólóknak, Mihnea Ignat temperamentumos karmesternek, valamint Octavian Lup virtuóz és lírai szépségekben gazdag interpretációjának köszönhetően a Csajkovszkij-estről a közönség magával vihette a tüzes tarantella, a színes csellóvarázs és a mesebeli hattyúk tavának lélekemelő zenei élményét.
