Varázslatos földmesék

A művészi fantázián, forma- és színérzéken, kézügyességen kívül különleges anyagismeretet, technikai felkészültséget, tudást igényel. De mindezek megléte mellett is ott a kiküszöbölhetetlen véletlen, az egyik lényeges munkafolyamat, az égetés során fellépő meglepetés. Ami lehet pozitív, de lehet negatív előjelű is. S ez  velejárója a klasszikus értelemben vett kerámiakészítésnek, de az újra felfedezett ősrégi technikának, a manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő rakunak is.    

Palkó Ernő mindkét eljárás avatott mestere. S úgy tűnik, eljutott alkotói pályája új, 

eddigi legösszetettebb, legkomplexebb szakaszához. Mert igaz ugyan, hogy mindaz, amit jelenlegi, Terra magica című kiállításán felkínál nekünk, következetes folytatása eddigi munkásságának, az eredmény, azaz tárlatának összhatása egyenesen sokkoló. A művész ugyanis a kerámia határait döngeti, és át-átlép a szobrászat területére. Munkái  igénylik, de alakítják is maguk körül a teret. S itt most nem csupán nagy méretű, egyértelműen figurális alakzataira gondolok, a velencei karneválok hangulatát idéző, maszkszerű büsztjeire, hanem az ősi, termékenységi mítoszok világát sejtető, apró, de monumentális hatást keltő figuráira, valamint a figuralitást csupán sejtető, egyedi, biomorf alakzataira. Variációkra, amelyek a szüntelen alakulásban lévő mozgó világ egy-egy állandóvá merevített pillanatának állítanak maradandó emléket. A megfoghatatlan és megállíthatatlan időnek, a maga mulandóságában örök pillanatnak. A pillanatnak, amely egybekapcsol múltat és jelent.

Talán ezért is tűnik úgy, hogy az ízig-vérig kortárs művész Palkó Ernő választékos kerámia nyelvezete a maga puritán szépségében mintha egyenesen prehisztorikus időkig nyúlna vissza, az őskori, mellébeszélés nélküli direkt fogalmazásmódban találna igazán önmagára. Ez a meglehetősen merésznek számító művészi attitűd rejt ugyan veszélyeket magában, hozadéka viszont felbecsülhetetlen.