Nagyon szerettem az épületeket: ugyan nem vagyok építészmérnök, de építőiparban dolgoztam: én terveztem az új lakóparkok villamos rendszerét, az áramköröket. Azt is felügyeltem, amikor a munkások a vezetékeket beszerelték, jobb munka közben korrigálni, mint utólag lebontani a rendszert, és kezdeni mindent elölről.
Napi tíz-tizenkét órát dolgoztam, és ahogy kitavaszodott, hosszabbodtak a nappalok, a nagy város külső kerületeibe menekültem: kerestem a szocreál épületeket, az elhagyatott gyárakat, amik megközelíthetetlenek már, a gaz benőtte, ablakaik nincsenek, de a homlokzaton még virít a felirat: Nálunk a munka becsület és tisztesség dolga. Ezeknek a végtag nélküli, torzó épületeknek, ahogy én neveztem az anturázsában nyugodtam meg, éreztem jól magam. Itt tudtam kikapcsolni, a látvány bekebelezésétől feltöltődni. Megszállottként kerestem az újabb és újabb, egyre távolabbi ipari létesítményeket: sisakkal a fejemen léptem be a szellem-objektumokba, ahol elém tárult a befejezetlen múlt: a munkavégzés utáni pillanat a fogasra akasztott munkaruhákkal, vagy az otthagyott tejesüvegekkel. Minél több építményt fedeztem fel, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy ezeket egyik percről a másikra zárták be, szüntették meg üzemeltetésüket, és ahogy a lakat felkerült rájuk, többet soha senki nem ment oda, a munkások nem vitték el személyes dolgaikat se. Kívülről mozdítottak el mindent, ami mozdítható volt, az ablakok közül is azokat szedték ki, amiket ki lehetett pattintani. Számos objektumban találtam tejesüvegeket, emlékszem, annak idején a gyárakban kötelezővé tették az ott dolgozóknak a tejivást.
És ahogy egyre beljebb jutottam a harminc éve érintetlenül hagyott épületek romjai között, úgy nőtt bennem a vágy arra, hogy mindent magam mögött hagyva, főleg a nagyváros zaját, ami nélkül az elmúlt húsz évben elképzelhetetlen volt az életem, kiköltözzek a semmi közepébe, és beköltözzek egy ilyen bunkerbe. Hogy emberhez méltóbb módon élhessek. Beismerem: nagy hatással volt rám a Csernobil című film, hisz mindenki körülöttem azt nézte, és nem lehetett olyan asztaltársasághoz csatlakozni, ahol ne beszéltek volna róla. De engem nem az ott történések, a hatalomgyakorlás, az emberek átverése, az, hogy nem közöltek semmit senkivel, hogy jaj, a sopánkodás, hogy lehetett ezt tenni, mi lett az emberiséggel, nem ez érdekelt, hanem az, ami utána történt ott, az elpusztított tájon. Harminc évvel az atomkatasztrófa után új növény, - és állatfajok jelentek meg a radioaktív területen, és kezdtek új életet.
Csernobilba nem tudtam költözni, de olyan helyet kerestem, amit nagy ívben elkerült a civilizáció: katasztrófasújtott területet, legfőképp bányavidéken. A szocializmus alatt virágzó bányákat privatizálták, aztán általában magukra hagyták, ha nem tudtak elegendő profitot termelni. Végigjártam az erdélyi nemesérc-, és aranybányák környékét, a só- és iszapbányák, és tavak körüli vidéket, de még mindig nem találtam meg az ideális, számomra idillikus tájékot.
Egyik nap, már visszafele tartottam felfedező körutamról, amikor a GPS felmondta a szolgálatot, és össze-vissza irányított. Ki is kapcsoltam, és mentem tovább, amerre az ösztönöm hajtott, egyre beljebb, a fenyvesek felé. Augusztus volt, hiába a sok fa, tikkasztó meleg. Régi Skodával mentem, lehúzott ablakokkal. A kövek pattogtak a kerekek alatt, pedig hússzal mentem, óvatosan. Hirtelen megcsapott egy erős kénes szag, a szemem is csípte, fel is húztam az ablakokat. Egy zagytározóhoz értem, a kocsiból kiszállva veszem birtokba az elém táruló tájat. A térkép szerint kaolinbánya volt a helyen, erre utalnak a szanaszét hagyott gerendák, vasak, téglák. A szag már nem zavar, elnyomja az erős fenyőillat. Két tavat látok, az egyik ugyanolyan kék színű, mint a világ bármely részén lévő tó. Kívánja a testem a vizet, azt, hogy belevessem magam. De tudom, hogy életveszélyes, így nem háborgatom. Egy darab fehér, vagy savas követ beledobok a partról. Ahogy csobban a kő, felbugyog a víz.
A másik tó színe csodálatos. A fehér keveredik a zölddel és narancssárgával. A tó fölött egy vastag füstréteg keletkezik, gondolom, a kibocsátott gázoktól. A parton szamócát találok az egyik fa tövében. Összefut a nyál a számba, de megállom, nem szedem le, nem eszek belőle. Most is rácsodálkozom arra, ahogy a természet felülírja az ember által előidézett katasztrófát. Megtalálom a gátat, de nem merek a tetejére állni, attól tartok, hogy alattam szakad be. A patakmeder rozsdavörös, és ebben a déli erős napfényben úgy csillog minden, mintha arany lenne. A látvány lenyűgöző. Órákig járok körbe és körbe, és fedezem fel a sorsára hagyott tájat.
Eldöntöttem: itt fogok élni, építek egy kis faházat, és addig ügyködöm, míg a területet sikerül szakszerűen semlegesíteni, befedni és újrazöldesíteni. Fákat ültetek, bokrokat. Amíg itt élek, a gát nem szakad át. Vagy ha igen, velem együtt.
