Odalép Irénhez, érdeklődni próbál: vajon miért hívatta a főnök? De Irén széttárja a kezeit, szemüvegét az orra hegyére csúsztatja, és int, hogy üljön le a kanapéra, és várjon; szólítani fogják.
Először jár itt, a vezetői irodában, pedig tizennyolc év hosszú idő; ráadásul a főnök, Sanyi, osztálytársa volt a szakközépben, negyven éve ismerik egymást. Sose beszélgetnek, e-mailt váltanak a céges levelezőlistán. Eleinte őt zavarta, de már olyannyira megszokta, hogy most kicsit izgul is: erősebben ver a szíve, ez az izgalom jele. Ő nagyon barátságos, kedves lesz, megdicséri Sanyit, semmit nem változtál, nem hiszem el, hogy itt ülünk ketten, az irodádban, ahonnan remek a kilátás. És majd eljön az a pillanat, amikor a főnök megköszön neki mindent, hányszor kihúzta őt a slamasztikából: a legkeményebb eset még a kezdetekkor volt, amikor bizonyos szállítmányokat nem tudtak csak késéssel elindítani, ezért a rendszert fel kellett törni, hogy ezeket a késéseket át lehessen vezetni. És a következmények súlyosságát csak találgatni tudták. Ő volt az, aki kiszámolta, hogy meg lehet csinálni. A főnök be volt rezelve, azt mondta, ha elvétik, ő a hibás, ám ha sikerül, akkor muszáj a főnök nevével fémjelezni az egészet, hírnevet építünk, Ferikém, a sajtó ezt zabálni fogja.
Kezd kicsit türelmetlen lenni, ami bosszantja, ezért feláll. Észreveszi kiállítva azokat az eszközöket, amiket ők dobtak a piacra: egymás mellett állnak az állványok, amelyeken elégedettséget felmérő monitorok vannak és három féle arcot nyomogatva lehet kifejezni a tetszés fokát: elégedett: zöld, mosolygós szmájli, kevésbé elégedett: sárga, egyenes szájú szmájli; elégedetlen: piros, szomorú szmájli.
Ezen dolgoztak három éven keresztül, hogy a legegyszerűbben, de legközvetlenebb módon mérhessék fel a cégek különböző eszközeit, szolgáltatásait. Elképesztő, mennyi mindenről ki lehet kérni az emberek véleményét; tulajdonképpen mindenről: mennyire elégedett az ügyintézéssel, annak hosszával, az oktató szakértelmével, előadásmódjával, az ételkínálattal, a kiszolgálással, stb. Bezzeg azt még egy cég se tudakolta, mennyire tartja értelmesnek a munkáját, vagy mennyire elégedett a főnökével? Pont ekkor jelenik meg a főnöke, Sanyi vastagfalú aranyozott irodája ajtajában, hogy még pár perc türelmet kér, tudod Ferikém, nehéz a vezető élete, kacsint egyet, és behúzza maga mögött a vastag ajtót. Szikrázik az arany, ahogy rásüt a nap.
Ő pedig arra gondol, ha ennyire megadja a módját Sanyi a vele való beszélgetésnek, akkor csak jó hírt közölhet vele: vajon ennyi év után előlépteti? Vagy fizetésemelést ad? Az utóbbinak jobban örülne: mióta anyja kerekesszékbe került, az összes pénzét taxizásra költi, muszáj autót vennie, olyant, amivel kényelmesen tudja szállítani Zsókát, ahogy az anyját szólítja, a piacra. És már oda is áll az egyik állvány elé, rámegy a netre, és nézegetni kezdi az autókat, már be is ült az egyikbe, szimulátorral ki lehet próbálni, azta’, hát tényleg az automata kapcsolásúnál nincs is jobb a világon. Kicsit húzós az ára, de felajánlja ő, a hamarosan kitüntetett, hogy a cég részére vegyék, így mindenki jól jár.
Mennyire elégedett a mosdó tisztaságával? – ezt az állványt ő tervezte. Az elsőt, amit a kollégája, azt visszadobta a megrendelő reptér. Persze, ha személyesen őt, Kovács Ferit kérdezik, hogy egy reptéren azt felmérni, vajon a rohanó, elcsigázott, meggyötört, pánikba eső utasnak, akinek sorba kell állnia, ha be szeretne jutni a mosdóba, főleg, ha nő az illető, mennyire elégedett; nos, ezt megkérdezni a többszázezer utastól, aki ott megfordul, szerinte megalázó, ráadásul teljesen felesleges, sőt morálisan megkérdőjelezhető. Meg is nyomja hosszan a piros gombot.
Irén szól hozzá: sajnos, elnök úrnak sürgős találkozója akadt, ezért ő, Irén adja át az üzenetet. Kissé monoton hangján olvassa: “Kedves Feri, arra kérlek, mint a cég egyik legrégebbi munkatársát, hogy most szombaton menj ki anyáddal a futóversenyre, és 9.30-kor a cég nevében te nyomd meg a rajtnál a dudát. Remélem, ott tudsz lenni. A cégért és magadért dudálj, fújd meg hosszan a dudát. Ölellek, Sanyi”
