Az idén, pedig még csak április van, már több mint 50 háborús bombát találtak a városban; igaz, nagyrészüket a Városligetben, de egy nagyon nagyot (több, mint 50 kg), ami miatt lezárták a teljes BAH-csomópontot reggel nyolctól délután kettőig, és mindezt épp azon a napon, amikor végre időpontot kaptunk a sportkórházba. A vizsgálatnak az a lényege, hogy az amúgy teljesen egészséges gyerekeket megvizsgálja sportorvos, szemész, ortopéd, stb., majd kapnak egy pecsétet arról, hogy egészségesek és mehetnek versenyezni. Kevés dolgot (sokat) tartok értelmetlennek, de ezt mindenképpen, főleg kisgyerekek esetében. Ha a gyerek beteg lenne, akkor nyilván nem menne versenyezni, és ezekkel a vizsgálatokkal, és az iszonyúan leterhelt sportorvosokkal így tuti nem szűrik ki az anomáliákat. És igen, tudtuk, hogy fél napunk is rámegy, hiába van három hónapja időpont. A lányom nyaggat, hogy érjünk oda hamarabb, hátha korábban is végzünk. Elindulunk időben, veszek ennivalót, vizet. De belefutunk a bomba miatti lezárásba. Csak gyalog lehet menni, de nagyon nagyot kerülve. A lányom mondja, hogy a három kilométert meg kell tennünk 35 perc alatt, mese nincs. Bekapcsolom a GPS-t a telefonom, nagyon cuki, ahogy a kezemtől felmelegszik, és csak zsákutcákba hajlandó navigálni. A rendőrök felterelnek a hegyre, hogy majd a csomópontot kikerülve leérkezzünk a völgybe. Mellénk szegődik két turista; első napjuk itt. Kalandra fel, összemosolygunk.
Az utolsó kilométert reménytelen kilenc perc alatt megtenni; a lányom dühös, szidja a világháborút és az építtetőket, ha ennyi évig elvolt az a bomba a földben, maradhatott volna még. A semmiből előtűnik egy taxi, leintem, beülünk, kerülni kell, asszonyom, kerüljünk. Öt percet késünk, hatalmas sorok, fülledt levegő. Szerencsénk van, felirányítanak az olimpikonokhoz, az őket vizsgáló sportorvoshoz: itt szellősebb kicsit a folyosó. Olimpikon nem, de sok gyerek vár, beszélgetnek, előjönnek a sportsérülések, amikor a Joci fennakadt a gerendán, hogy úgy kellett leszedni, néha elvonszolja magát előttünk egy-két csípőig gipszelt mankós láb. Nagy ritkán behívnak valakit, nincs rendszer, kopogni nem lehet, egyszer mindenki sorra kerül, kapunk egész napra igazolást, anya, juhéé. Az én gyerekemnek ilyenkor átlátszó vagyok, ezt kezdem megszokni, csak a papírokat tartsam számon, meg a vizeletes poharat fogjam, amíg.
Jön egy fiú, a barátnőjét kíséri. Nézem, milyen gyönyörű pár. Nagyon fiatalok. A lány csatlakozik a csapattársaihoz, csicseregnek. A fiú nézi a lányt, én várok a lányomra. Jön egy mankós lábú sportoló az ortopédia elé, megkéri a fiút, adja át a helyét, nem tud állni, annyira fáj neki a lába. A fiú feláll, és akkor veszem észre, hogy fogyatékos, jobb fél karja béna. Talán a lába is. Önkéntelenül odanézek, ő ezt észreveszi, és mesél. Arról, hogy igen, ő is sportol, utcai harcművészetet tanul, mert fogyatékossága miatt állandóan belekötnek az utcán. Gúnyolják. Semmi indok nélkül megtámadják. Ő nem fél. Mást a bőrszíne miatt támadnak meg. Nekem mégis összeszorul a szívem, ő végig mosolyog, jönnek a csajok, a barátnője megöleli, büszke rá. Elmennének az országból, de nem a fogyatékossága miatt. Nincs iránya a jövőnknek, mondja. Ők végeztek, mi következünk az ortopédián. Egy focista fiút belök előttünk az apja. Büszke erre az apuka, a lányom dühös, én legyintek. Az ortopéd olyan szemmel mered rá az apukára, mint a Notre Dame vízköpő szörnyei a katedrális égésekor. A pasi nem érti, a fia kéri, hogy ne menjen vele. Az én lányom azt kéri, menjek be vele. Eleget teszek kérésének, épp elég volt a káoszból eddig.
Közben jön a hír, hogy a bombát épségben elszállították. Eltel három és fél óra, az olimpikonok orvosa rányomja a kis kártyára a pecsétjét. Örülünk az értelmetlen vizsgálat eredményének. Kiérünk a levegőre, süt a nap. Menjünk gyalog, nehogy még egy bombát találjanak, mondja a lányom.
