Ő takarítja ki az autót, annak ellenére, hogy a cég ezért külön nem fizet neki, inkább elvárják tőle. Még nagyon fiatal, 30 éves, de már nyolc éve fuvaros. Szeret vezetni, nem elégedetlenkedik. Tavaly nősült, a felesége fodrász, mindketten egész nap dolgoznak. Feri mostanában arra gondol, tíz év munka után elmegy Svájcba buszozni, és ott lehúz öt évet. Az egyik utas, akit gyakran visz ki a reptérre, csinálja ezt, csak ő villanyszerelő: öt évet kell Svájcban dolgoznia, hogy jogosult legyen a minimálnyugdíjra.
Egyszercsak észrevesz az egyik ülés háttámlájába szorulva valamit: kihúzza: egy füzet. Kinyitja, hátha van benne név, telefonszám. Mindössze annyi van beleírva nyomtatott betűvel, gyerekírással, hogy Máté füzete. Lapozni kezdi: a kisfiú a füzet minden oldalára egy repülőt rajzolt, fölé vagy alá van írva a dátum, és az, hogy apa elment, vagy apa hazajött. A repülők, amik Máté apját hazaszállítják, mindig színesek, a hasukon meg a szárnyaikon sok-sok mosolygós arc. Az apát elrepítő gépek Boeing gépek, mégis kicsik, sötétek, általában feketék. Az utolsó dátum a füzetben április 15., Máté apukája akkor repült el, és oda van írva, hogy Dánia. Nem is repülőt ábrázol a rajz, hanem egy nagy, felismerhetetlen madarat, aminek az egyik szárnya eltörött, és rá van írva, amikor hazajössz. Ahogy nézi a rajzot, összeszorul a szíve, a fuvarlistához megy, próbálja felidézni a gyerek arcát és az apáét, hátha talál elérhetőséget hozzájuk.
Nehéz, nyomasztó a reggeli fuvar, egy női név szerepel a rendelés mellett, két fő. Rájuk emlékszik, anya és fia, már többször szállította őket a reptérre: a fiú légiutas kísérő, az anyuka akkor tart vele a reptérre, ha messze repül a fiú, hosszú időre. A másik fuvarnál is női név, 4 fővel. Közülük csak egy utazott, baráti kíséretben. Emlékszik, hangosak voltak, vidámak, kacarásztak, az előző estét elevenítették fel, ki mennyire rúgott be, ki mennyire hízott vagy nem hízott el, öregedett meg. Ha egy szerelmespár utazik, akkor megosztják féltett titkaikat az ő füle hallatára úgy, mintha ő nem is létezne. Ő a sofőr, rá nem kíváncsiak. A nevét a kitűzőjéről ismerik, a cég kötelezővé tette a viselését, az övén: S. Feri. Volt egy férfi utas is, egyedül jött, mindig egyedül van, alig szól, nem mosolyog, zord a tekintete, a kedve, nagy katonazsákja van. Feri biztosra veszi, hogy kommandós, súlyos államtitkok tudója, azért nem beszél. Mély vágás van a homlokán, Feri szerint csak egy túszejtő akcióban szerezhette.
A többi fuvarnál összemosódnak az arcok, családtagok: nagyszülők, szülők búcsúzni jöttek a gyerekeiktől, volt, aki sírt, szidta az országot, a politikusokat, hogy csak a kivándorlás reménye élteti az embereket. Ezeket Feri már nem hallgatja, kikapcsol, a svájci hegyekre, a jólétre gondol. De a Máté arca és apukája személye még mindig nem ugrik be. Leül a kormányhoz, minden műszak végén letörli a kormányt, megsimogatja: jól szolgált, ügyes munkát végzett, nem történt baleset. Az ablakokat is letörli belülről, az esőtől, a hidegtől bepárásodtak. Meglát a párában egy rajzot, már kicsit összefolyt, és akkor eszébe jut, hogy a visszapillantó tükörben látott egy gyerekkezet, ahogy a homályos ablakra rajzol, rajzol szótlanul, aztán letörli, rálehel megint az ablakra, a kis kézfej megint rajzol valamit, egy felnőtt kéz is rajzolni kezd, még az összenevetést hallja vissza, másra nem emlékszik.
Pityeg a telefonja: a felesége üzent: van egy jó hírem; elmondom, amikor hazajössz. Erre hevesebben kezd verni a szíve, cikáznak a gondolatai a jó hír körül. Siet haza, kezében Máté füzetével.
