A mai volt az utolsó, és ahogy a pad felé tart, előveszi táskájából az üveg whiskyit, amit előző este gondosan bekészített. Csak egy kortyot iszik, isteni lehet, hisz tizenöt évig érlelték Skóciában. Barátaitól kapta születésnapjára, neve bele van vésve az üvegbe, a cetlijén pedig a barátok közös fotója. Mindenki mosolyog. Egy hónapja kapta, akkor volt a napja, és olyan rosszul volt az akkori adag méregtől, hogy csak vonszolni tudta magát az ágytól a mosdóig. Aztán kialudta a mérget. Rengeteget tudott aludni, kipihent lett az arca, ránctalan.
A barátnőinek viccesen mondta, hogy ez a titka a ránctalan bőrnek: hatvan liter cisplatin bleomycin három hónap alatt: egy hét kemo, két hét szünet, és ebből három kör.
Az orvosa nem sokat mondott, csak annyit, hogy megcsináltad. És kérj új időpontot. Nem baj, jó ez így, most már a padon ül, és belehúz a whiskybe. Jólesik, ahogy melegség önti el mellkasát. Eszébe jut, ahogy az egész kiderült, és ahogy a kezeléseket végigcsinálta. Örül, hogy az anyja ez nem érte meg. Pont elég volt neki a sok aggódó tekintetet, erőltetett mosolyt elviselnie. Benne fel sem merült, hogy rossz vége lehet. Egy percig se. Egyedül a hosszú, gyönyörű fekete haját siratta. A fodrászával együtt könnyeztek. Aztán nyissz-nyissz, és egy új arc nézett szembe vele. Tulajdonképpen tetszett, ráfért egy kis változás.
Felszáll a buszra, a csuklóba áll, mint mindig. A jövő ott van valahol a szerelvény csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
A csuklóban állok én is, már húsz perce utazom, tortával a kezemben. A gyerekem tízéves. Úgy érzem, gúzsba kötött az elmúlt évtized az eseményeivel. Nem tudok, vagy alig tudok a gúzs közül kiszabadulni. Gondolj mindig a jóra, a dolgok pozitív oldalára, mondták. Tényleg arra gondolok: tulajdonképpen jó nekem: egészségesek a gyerekeim, okosak, ügyesek, van fedél a fejem fölött, van mit ennünk, kitudom fizetni a számlákat, sőt, még utazásra is telik. Semmilyen nagykönyvben nincs megírva, hogy az érzelmi szükségletek – így a boldogság – kielégítése által teljes az ember élete. A nihil és e között azért elég nagy a mozgástér. Körbenézek a buszon, szeretem figyelni az embereket. Egy nő hangosan telefonál, és azt meséli, hogy az új bejárónő, amikor meglátta a házukba érve a nagy felfordulást, a felhalmozódott mosatlant, és a házat derékig benőtt füvet, megkérdezte tőle, aki épp hangosan telefonál, hogy tud-e kontyalávalót adni neki. Ő felmérte a helyzetet, és csak egy pohárka likőrrel tud a munkának nekifogni.
Húsz hónap után most tér vissza a munka világába, korkedvezménnyel ment nyugdíjba a szalámigyárból, ahol nem bírta a három műszakot, főleg az éjszakait. Kató néni színésznőnek készült, most is olyan kecsesen mozog, mintha balettozna portörlés közben, és olyan finomka teremtés, sok ránccal az arcán, de csillogó tekintettel a szemében. Csak szalámit, és felvágottat ne lássak, idézi a telefonos nő, majd felkacag.
És akkor nekem eszembe jut Kató néni, akit egyszere a fonódó villamoson láttam, ahogy a férje kezét fogja, és ahogy a múltról beszélnek, összeszorul a szívem.
A nő hangja a telefonban kedves, neki tetszik a történet, amit jól hallhatóan szívesen oszt meg. A buszon sokan mosolyognak, végül is kis színt hozott a fülledt, poros buszos levegőbe. A velem szemben álló nő nem mosolyog, egy whiskys üveget tart a kezében, amiről masni lóg, meg egy címke. A nő felemelkedett hangulatban lehet, elbambulva egy pontot. Most rám emeli tekintetét, a szemem közepébe néz, zavarba jövök, milyen szép az arca, mint egy alabástrom, gondolom, hófehér, egy ránc nincs rajta, még szarkaláb sem a szeme körül, vajon miért engem fikszíroz épp? Akkor elmosolyodok, hát persze, a torta, annak a doboza önmagában is megér egy misét, unikornis alakú, és ahogy a busz rázkódik, a doboz is megmozdul, ellentétes irányba, mint ahogy én tartom, és akkor elkezd kicsúszni a kezemből, én már a csúfos végét vizionálom, amikor a whiskys nő kifogja a zuhanó tortát, és mosolyog. Nem szól semmit, csak az üvegről leveszi a masnit és az unikornis szarvára köti. Majd leszáll a buszról.
