Ez a reggel viszont teljesen más lesz, mint a többi. A rutint meghagyta, pontban 6-kor megitta kávéját ugyanúgy, ahogy eddig, 26 éven át. Kinyitotta a laptopját, és elkezdte írni vendégeinek azt a levelet, amit este, lefekvéskor már annyiszor megfogalmazott magában. Rövid, érthető és informatív lesz. Két héttel karácsony előtt elbúcsúzik mindenkitől; nem masszíroz tovább. Elhagyja Miamit, a pálmafákat, a türkíz tengert, a partot, a meleget; mindazt, amiért 26 és fél évvel ezelőtt a másik, vagy az előző életét otthagyta. Ahogy ő maga mondani szokta: két élete van: egy előző, és egy azt követő. Most talán kezdődik egy harmadik, vagy az előzőnek a vége. Már egy éve nagyon erősen törnek elő belőle az emlékek karácsony környékén: nem az ünnep hangulatát érzi, se nem a fenyőfa illatát. Hóba, hidegbe kívánkozik, harapni a havat, hempergőzni benne. Amióta azt a kis videót megnézte, amit egy természetjáró vett fel egy játékos lóról, aki a felvétel szerint nem csak, hogy barátságot köt a farkasokkal az erdőben, hanem ugyanúgy játszik a hóban, mint egy gyere, lefekszik a hóba, hogy meghempergőzzön, forog, rúgkapál. Nos azóta tudja: még egy hótalan telet nem bír ki.
A búcsúlevelet azzal zárta, hogy senkivel se tud már találkozni, mert a reggeli kávéja után repülőre ül, és visszamegy oda, ahonnan eljött. Egy dolog hajtja, erre vágyik, a vendégektől pedig megértést kér: az első hóesést szeretné látni szülővárosában.
Azaad Afrikából menekült; szerencsés volt, mert sikerült Líbián keresztül az olasz tengerpartra jutnia. Abban is szerencséje volt, hogy viszonylag hamar talált munkát; egy halásznak segített a kikötőben rakodni. Szívós, halk szavú férfi Azaad, aki hálás sorsáért; nyelvtudás híján rámosolyog mindenkire. Bírja az augusztusi kánikulát, megállás nélkül dolgozik; emiatt pedig a munkaadója hálás.
A halászt Vincenzónak hívják, meglehetősen impulzív természetű, végig gesztikulál, és mesél Azaadnak, aki az egészből nem sokat ért. Kiemelik a hálókat a vízből, rakodnak, piacra viszik az árut. Egy ilyen alkalommal Azaad épp a furgonból pakolja ki a ládákat, amikor Vincenzo karjánál fogva megragadja, és odahúzza egy TV-készülék elé. Épp azt mutatják a hírekben, hogy a rekkenő hőség után hó esik Szardínia szigetén. Azaad szájtátva nézi a felvételeket arról, ahogy az olasz szigetet fehér hótakaró borítja. Még sosem látott havat; a meghatottságtól és a száguldó hópelyhek látványától elérzékenyül. Áll dermedtem a hangoskodó olaszok között, kezében egy láda friss hallal, és nézi a havazást.
S. Klárika nyugdíjas koráig egy nagyobb városban élt. Hivatalban dolgozott, viszonylag korán elhunyt férje után egyedül maradt két kamasz fiával, akiket tisztességesen felnevelt és szakmára taníttatott. Amikor nyugdíjba ment, a búcsúztatóján a már korábban visszavonult K. Marika elültette S. Klárika fülébe a bogarat arról, hogy ketten menjenek ugyanabba az öregotthonba. A már két nyugdíjas asszony sok keresgélés után megtalálta az ideális helyet, ahol életük hátralevő részét szerető gondoskodásban (nyugdíjuk ellenében) eltölthetik. S. Klárika a két fiára hagyta a városi lakást és elkezdte új, szabad életét élni a mezőpeterdi idősotthonban.
December első két hetére nem tervezett hétközben semmi programot S. Klárika, hanem ült az otthon könyvtárjában és olvasott, miközben leste a postást. Tudta, december elején kézbesítik a személyre szóló, és 15 alkalommal utazási kedvezményre jogosító szelvényt.
A postás december első szerdáján délután érkezett meg a szelvényekkel. S. Klárika elsőként vette át tőle a lepecsételt iratot, és a szobájából épp felkapva kis hátizsákját (benne az előre elkészített szendvicsekkel és termoszban tárolt teával) rohant a vonatállomáshoz. Kinézte, melyik az ország legmesszibb és egyben legnyugatibb pontja, oda kért egy 90 százalékos kedvezményes jegyet. Fél óra múlva már a vonaton ült. Az izgalomtól és a hosszú naptól elszenderedett, amikor megébredt, és kinézett az ablakon, azt látta, száguldozik a hó, havazik. Örömében, mint egy kisgyerek, ugrálni kezdett a kocsiban, lehúzta a suhanó vonat ablakát, és fejére sapkát húzva, kihajolt az ablakon. Kezébe összegyűjtötte a havat, majd habzsolni kezdte azt.
Vasárnap este van; a gyerekek lufiznak a lakásban, még egy lufit felfújok, most már hárommal játszanak, egyik kipukkad, a másik kettővel játszanak tovább. Én elkezdek feszengeni, másnap reggel kezdődik az iskola, óvoda. Be kell pakolni, elő kell készíteni a benti ruhát, a kinti ruhát, a tornazsákot, az uzsonnát, a váltóruhát. A kesztyűket sehol nem találom, de nincs is szükség rájuk, hideg sincs, hó sincs.
A másik két lufi is kilyukad, a gyerekek siratják, valamit ki kell találnom, így nem fognak elaludni. Kinyitom az üveg erkélyajtót, hogy levegőhöz jussak. Állok az erkélyen és akkor hullni kezd a hó.
