Napközben nem hagyhattam el a lakást, ha nem olvastam, vagy pihentem, akkor a gyerekszoba hatalmas ablakában ültem órákon keresztül, és néztem ki az üvegen át. Akkor még állt az udvaron egy fenyőfa, ami napról napra nőtt; a kora tavaszi idő ellenére rengeteg toboz volt rajta. Még a hosszú kapualjba is beláttam, a ’70-es években épült hatalmas fakapun át az utcáról beszűrődőtt a fény. Úgy éreztem, onnan jön be az élet, onnan érkeznek majd a fecskék is vissza fészkeikbe.
A kaput retesszel lehetett kinyitni, egy kis, szűk üregen keresztül. Ezt csak a beavatottak ismerték; aki nem ismerte, annak csengetnie kellett. Már a harmadik napja azt vettem észre a függöny mögül, hogy egy szakállas bácsi jár ki-be a kapun hatalmas, vázas katonazöld hátizsákjával; minden nap pontosan délben benyúl a kis lyukon, határozottan kinyitja a reteszt, bejön az udvarra, megáll egy pillanatra, szembenéz velem, integet, és lemegy az udvaron levő, a szomszéd addig használaton kívüli pincéjébe. A szüleim nem tudtak erről semmit, így én jártam a nyomába, onnan a ház hatalmas ablakai mögül. Először csak integettünk egymásnak; később odajött az ablakhoz, grimaszokat vágott. Csak a szemével tudott, az arca többi részét szőr borította. De a szeme, a tekintete világított; olyan átható zöld szempárt azóta se láttam senkinél.
Szüleimtől megtudtam, hogy Bálint bácsi elszegényedett, majd lecsúszott arisztokrata család leszármazottja; a család ingatlanját, a gyár épületét elkobozták, ő meg nem kapott állást sehol. Minden vagyona a hátizsákjában volt; nekem, a beteg gyereknek abból a hátizsákból minden nap valami új kis tárgyat húzott elő és mutatott meg; ő az ablak egyik oldalán, én a másikon álltam. Néma jelenetek voltak ezek, de most is élénken él bennem a várakozás, és az öröm, amit a találkozások nyújtottak. Én lerajzoltam mindig, hogy telnek a napjaim; Bálint bácsi ezeken mosolygott. Minden alkalommal egy tobozt tett le az ablak alá, így amikor már jobban lettem, és kimehettem a házból, egy kis toboz-ösvényen át jutottam el a szalmambabáig, amit Bálint bácsitól kaptam meggyógyulásomért. Sose tudtam meg, hova jár el reggelente, talán a temetőbe, vagy bedolgozni munkásként valahova, vagy guberálni kiszuperált dolgok között; tény, hogy a feneketlen zöld hátizsákja mindig tömve volt, mintha a város tele lenne kincsekkel, amelyeknek a helyét csak Bálint bácsi ismeri, „a boldog lelkét a város darabjainak”, ahogy ő mondta, és ahogy azt is tőle hallottam először, hogy hajlék, fedél nélkül is lehet boldog az ember, mert olyan közel kerül a földhöz, mint a többi élőlény: a fű, a madár, s a bogarak.
Ha találkoztunk, minket, gyerekeket mindig a természetbe vitt el sétálni; sokszor mesélt, de nem magáról, a múltjáról, hanem a természetről, nagyítóval néztük a bogarakat, és ha jól eltaláltuk, hogy bükkfa, vagy tölgyfa, akkor kaptunk egy kis törökmézt. És ebben az időben kértem meg anyukám, hogy olvassa el nekem az Árvácskát, Bálint bácsi javaslatára, aki egyszercsak eltűnt, nem integetett többet. Mivel érkezéséig senki se tudott létezéséről, így nem is tudhattuk meg mástól, hova mehetett, hol lehet. Sokszor mondta, hogy ő csak a természetnek tartozik, őt csak a víz, a föld tudja megszólítani.
Amikor utoljára 13 éve Barcelonában jártam, a La Rambla mögött, egy kis sikátoros utcában hirtelen elémugrott egy rémült tekintetű afrikai férfi, hogy vegyek meg tőle egy selyemkendőt, amiből élelmet vásárolhat magának. Magyarázkodott, hogy nem akar lopni, becsapni se engem, csak egy sálja van, de az neki aranyat ér, mert otthoni, és már minden más otthoni holmiját eladta, hogy enni tudjon, naponta legalább egyszer. Zavarba jöttem, mert ott már kiraboltak egyszer, az épületeket megnézni mentem vissza. Hárítani akartam, de akkor a férfi levette a hátizsákját a hátáról; ugyanolyan katonazöld volt, mint a Bálint bácsié, és ugyanazokkal a mozdulatokkal nyitotta ki azt, mint Bálint bácsi. És aztán rámnézett, pénzt akartam adni, de hirtelen rendőrök jelentek meg; a férfi elfutott, én meg ott álltam és drukkoltam neki. Ahogy a rendőrök eltűntek a szemem elől, elindultam ki az utcából a térre. Leültem egy padra megpihenni. És a padon ott volt a sál.
