A napok összefolynak, a napszakok is, mint a folyó, ahogy keresztezik egymást, pont ezt tanulja most itthon a lányom, a víz útját, ahogy a forrásból patak lesz, csermely – tudod, a Zselyke név pont ezt jelenti: csermely, patakocska, megírta nekem Grécsy László nyelvész, azóta csak rá hivatkozom, anyu, a folyó terjeszti a vírust, ugye, hisz mindenütt ott van, egy gyerek a forrás vízébe dob egy fadarabot, az belefolyik a patakba, aztán azt felkapja, továbbviszi a folyó, ami belefolyik egy nagyobb tengerbe, ami állóvíz, anya, akkor az ott marad, és az emberek, majd, ha kiszabadulnak végre a tengerhez nyáron, belevetik magukat, habzsolják a hullámokat, ráfekszenek hason, háton, betartva a két méter távolságot a hullámok között, és mindenki beljebb és beljebb akar majd úszni, az összes távolságot letudni maga mögött, amit a karantén elvett. Arra a rövid időre bár elrugaszkodnak a parttól, a víz sós, viszi a hangokat, anya, befulladt a fülem, visszaúszom, gyere te is.
Derekamig kilököm magam a vízből, nem esik nehezemre, a víz is besegít, fenntart, a partról a gyerek azt látja, hogy addig ér a víz. Pedig mélyebb, de amióta ez a bezártság van, azt kell mutatnom a gyerekeknek, hogy én nem félek, mert ha én is félnék, akkor ők megijednének, mint amikor nincs áram, csak sötétség van, megfogjuk egymás kezét, állunk körbe, a sötétben helyet cserélünk, a feladat pedig az, hogy ki kell találni, ki kinek a helyére ugrott. Nevetünk, ha egymásba botlunk, az utcára csak rollerrel megyünk, én biciklivel, és ugyanaz a nevetés kísér, mint áramszünet alatt, fél óra száguldás elfeledteti velünk a bezártságot, mondjuk is, milyen jó, hogy üresek az utcák, nem lábatlankodik senki, miénk minden, de anya, a koronát nem tudjuk beszívni, ugye? Nem, édesem, az minket szív be, és majd ha nyár lesz, napsütés, és kinyit a fagyizó újra, három gombócot eszem meg, és cukorszórást is kérek rá, csak el ne fújja a szél darabonként a cukrot, mint tavaly ősszel, októberben, jóval az idény után is fagyiztunk, az volt akkor a napi program délután, iskola után és edzés előtt, két gombóc fagyi cukorszórással, és jött a szél, az októberi, és szétfújta a színes cukordarabokat a levegőbe, mi meg kapkodtunk utána, én belefáradtam, meg nem is láttam napszemüveg nélkül olyan jól, de a kisfiam ugrált minden színes szem után a levegőbe, a földre, a padra.
Istenem, bárcsak állt volna meg ott és akkor az idő, dermedtünk volna kővé, mint a mesében, és most egy újabb erős széllökésre leporolná rólunk, kövekről a féléves port a szél, kiolvadnánk, és minden ott folytatódna, ahol 2019 októberében a Boróka fagyizó előtt abbamaradt. Mindezt csak elképzelem, ahogy biciklivel elhaladunk a lelakatolt Fagylaltozó előtt, földig ér a sötét roló, lehet, hogy nem árultak soha itt gombócfagyit, a cukorszórás meg önmagában is elképzelhetetlen. Minden csak kavarog bennem, összevissza, mint a nyulaink, amikor kiengedem őket, és az elején keresztül-kasul futnak a szobában, átlósan ugrálnak a szőnyeg egyik kockájáról a másikra, látszik, nem értik, mi történik, csak örülnek a helyzetnek, és ha hagyják is, hogy megsimogassuk, cirógassuk őket, szökésre készen állnak, mert már azt tudják, hogy nem lesznek mindig kint, szabadon.
Anya, mit jelent az, hogy átmeneti, az, hogy egyszer vége lesz, de akkor a karanténnak is egyszer vége lesz, és repülőre szállunk, én viszem a sárkányomat, majd kilógatom a gép ablakán, és ha a felhők közt járunk épp, akkor elengedem a sárkányt, és majd lefotózom azt a felhőt az én sárkányommal, és ha leszállt a gép, azt fogom hinni, hogy ezentúl nem lesz semmi baj, mert ott fent, a felhőben ott van a védősárkányom.
