Apai dédnagyapámról ez a fotó maradt; ha az első világháborúban harcolt és elesett katonákra emlékezünk, akkor én rá gondolok, a bajsza alatti mosolyára, és az én gyermekeimnek azt mesélem, hogy nekünk is van egy felmenőnk, aki harcolt, Sámuel, milyen szép neve volt. És azt is elmesélem a gyerekeimnek, hogy voltak ugyan előfutárai a nagy háborúnak, már modern fegyverekkel vívták az amerikai polgárháborút vagy a krími háborút is, az első világháborúnak még mindig volt egy mesebeli, lovagias, test-test elleni, szemtől szembe étosza, és az emlékezetének is megvan ez a kicsit nosztalgikus jellege, de igazából az ártatlanság elvesztése volt ez, a mészárszék, a soha korábban nem tapasztalt mértékű pusztítás.
„Anya, akkor te székely, román, vagy szász vagy?”, kérdezte a kislányom, mert a centenárium kapcsán az iskolában is a világháborúról beszéltek, és ő büszkén emlegette Sámuel üknagyapját. Erre a kérdésre csak azt tudtam válaszolni, hogy a háború végeztével a katonáknak haza kellett jönniük a frontról, de az állam, ami odavitte őket, már nem létezett. Hogy kik vagyunk, attól is függ, hogy dédnagyapánk hova ért haza. És ha van pár dédnagyapai történet, akkor számunkra ezek által lesz egy szinte csak történelemkönyvben létező esemény, illetve a nagy és általános megemlékezés személyes ügy. „De anya, azokkal mi van, akikről nem tudunk semmit, csak a róluk fennmaradt katonaruhás fotót nézegetjük, de azt se tudjuk kik ők, mi történhetett velük?” – tette fel kislányom a költői kérdést.
Van egy fotó arról, ahogy katonák lófej alakban felsorakozva tisztelegnek az első világháborúban elpusztult 8 millió ló, szamár, öszvér előtt. A katonák egyenruhában vannak, a pofaszíj mentén fehérbe öltözve. A fotó nyilván fejavított, digitalizált; az azt megosztó oldalon több mint kilencezren lájkolták és osztották meg az elmúlt három év alatt, amióta elérhető a neten.
A laptopomon nyitva marad ez a fotó; s míg a konyhába megyek vacsorát készíteni, a gyermekeim észreveszik; rákattintanak: további képek jönnek elő az első világháborúról, köztük nem kevés elborzasztó. Hagyom, hogy lássák.
Este még együtt nézegetjük a nagyháborús blogot, felolvasok nekik a katonák személyes emlékeiből, naplójegyzeteiből. A fiút a fegyverek, géppuskák érdeklik, a lányt az állatok, különösen a lovak. Rátalálunk az egyszerű baka, Kovács György naplójára, aki nem szigorú időrendben, inkább kissé meseszerűen és a háborús történeteket egymásba szőve jegyzi le a csatatéren megélt borzalmakat; történeteihez rajzokat is készített, amiket a gyerekek ugyanúgy hosszan néznek, akárcsak a fotókat.
Kovács György naplójában ír egy gazdátlan paripáról, aki egy galíciai csatatéren a kengyelbe szorult lábánál fogva húzza maga után gazdája holttestét. A többi katona megfogta a lovat, az még akkor is remegett és nyugtalanul ugrált. Siratta gazdáját. Ezt a történetet halkan olvasom, a gyerekek elaludtak már.
Másnap ovi, suli után kimentünk a Hősök terére, és az emlékkőre raktunk egy pár gesztenyét. A lovakért, akik megsiratták a gazdájukat. Egy dédapáért, aki sose jött haza.
