Na, de a nyulak...mi lesz, ha három méteresre nőnek? Annak örülök, hogy nem annyira buták, és a nem mérgező zöld szobanövény leveleit, ágait dézsmálják. Annak nem örülök, hogy új szobanövényt kell vennem, de empatikus vagyok, megértem, hogy nekik is a zöld, élő eledel kell, nem mindig a száraz szalma.
Egyetlen egy növény maradt meg tőled. A karácsonyi kaktusz. Gyönyörűen virágba borult már most, pedig ősz van, október vége. Nem mozdítottam el a helyéről tíz éve, ahogy mondtad. És nem akar kipusztulni, pedig nyáron három hétig nem öntöztem. Ne haragudj, elutaztunk, és én is felejtek. A kicsi lányod öregszik, vicces, ugye? És szemüveges lettem.
Csak pár személyes dolgodat hoztam el a házból, köztük a szemüveged. A tied nem annyira előnyös nekem, de pont jól látok vele. Felraktam, és már nem voltak homályosak a betűk.
Drága Férjem!
Amióta elmentél, mindent homályosan látok. Azt hittem, azért van ez így, mert az agyam azt diktálja, kímél engem is, hogy csak a leglényegesebbre, a gyerekekre, a közösre, és a nem közösre koncentráljak, és hogy ne felejtsem el bezárni az ajtót. De nem a homály volt, hanem a gyenge látásom. Anyu szemüvegével jól látok, öregszem, vicces, ugye?
Szeretném kicserélni a bejárati ajtót, mert régi, több helyen lepattogzott róla a festék, és sokszor beletörött a zár. Az volt a legdurvább, amikor az alvó gyerek épp az ölemben, elaludt a lépcsőházban a fény, félkézzel próbáltam kinyitni az ajtót, beletörött. Akkor tudtam volna sírni, zokogni. De a gyereket nem akartam felébreszteni.
Tíz év után minden elromlik, te ezt tudtad? És tényleg egyszerre. Ez a Murphy...
Az első alkalom a legnehezebb. Minden születésnap, évforduló, nyaralás, telelés. Az első séta nélküled a Somostetőre, anyu, a vasárnapi ebéd után. Hogy nincs kihez hazamenni, nincs kivel egy jó nyálas filmet megnézni, amin könnyezni is lehet. Nincs kivel versenyt olvasni Závada Jadvigáját. Nem hívhatlak fel az isteni csúsztatott palacsinta receptért, amit csak te tudtál tökéletesre sütni. Vagy csak azért, hogy megnyugtass: minden rendben lesz.
A fürdőkád elrepedt, a víz kifolyt, alattunk a szomszéd ázik. Nem vidám dolog, de meglehet javítani. Minden helyreállítható. Csak Te nem veszed már fel többet azt a gyönyörű zöld (mű)szőrme kabátot. Fekete berettel. Pedig ott lógnak a fogason.
Ne haragudj, Drágám, de nem tudok kimenni a temetőbe. Sokszor veszek aluljáróban falusi néniktől virágot, és valamelyik köztéri szoborra teszem. Nagy Imre szobrához egy hatalmas csokor kálát vittem. Pár napra rá el is szállították a szobrot. Nem ezért, de fura és nehéz időket élünk. Néha düböröghet a föld, úgy képzelem.
Sokszor gyújtok gyertyát, nyári estéken is, nem csak a hidegben. Nyáron tovább égnek. Ha leégnek és a tartóban összegyűl a viasz, megvárom, hogy megmerevedjen, majd újra meggyújtom. És felnézek a csillagokra. Már, ha látszanak kicsit.
Nincs olyan óra, hogy eszembe ne jutnál. Ránézek a gyerekünkre, ott a huncut mosolyod. Kamaszodik, ne tudd meg. De pont olyan önzetlen másokkal, mint te voltál. Az uzsonnáját elosztogatja (remélem, nem azért, mert ehetetlen szendvicset készítek). Engem is félt, és imádott öccsét is, aki rajong érte. Néha csak nézem őket, gyönyörködök bennük.
Azt hittem jó pár éve, hogy megőrülök.
Minden olyan nyomasztóan kaotikusnak tűnt, a morál, a politika. Olyan más kilátásokkal, perspektívákkal működött annak idején, amikor elmentél, a mostani helyzethez képest minden: ha jól nem is álltak a dolgok, de úgy tűnt, lehet apránként haladgatni jó irányba. De mégsem, és akkor arra gondoltam, hogy te biztos azt mondanád: emiatt nem szabad megőrülni. És így lendültem tovább, hogy feléd fordultam.
Mindenki kedves, ilyenkor rájövök, mennyien szerettek. K. néni fotót küldött, hogy rád emlékezve szedett a kertjéből egy csokor virágot. Az oszi mesélte, hogy amikor nyáron szünetben bevittél gyerekként engem a kötelező pártgyűlésre, volt, aki a szöveg meghallgatása alatt kötött, te minden bizonnyal Tolsztojt olvastál, és akkor hirtelen a kivezérelt párttitkár elvtársnő hangosan megkérdezte: van itt valaki, aki egyáltalán figyel? Igen, Marika kislánya, mondták, ez voltam én, de erre nem emlékszem. Hidd el, most is tudok úgy figyelni, hogy utána semmit nem tudok felidézni.
Sokszor szóba kerül a halál, az elmúlás, de úgy, hogy élünk. Nem halottaink vannak, hanem a te szemed bennem és a kisfiamban, és a te mosolyod, kacagós szemed, humorod a kislányomban. A kicsi félti az apukáját, de ő ügyesen, iránta való szeretetével megnyugtatja.
Van, hogy örömömben sírok, hogy nem láthatod, milyen büszke vagyok. Aztán rájövök, hogy ez is butaság, hisz látod, látjátok, mindent láttok. Nem felülről, hanem a szívdobogásomon, a gyerekek tekintetén, mosolyán keresztül.
