Minden este szépen elrendezem őket, majd a hívás előtt hosszan, tanácstalanul állok: alig tudom eldönteni, melyiket rakjam fel. Most egyiket se, idegesítő a csengő hangja, végül egy szép színes sálat tekerek a nyakamra, lehuppanok a kanapéra, a gépem elé, köszönök, visszaköszön a gépem, sok kedves arc, folyik a megbeszélés, van, aki lefagy közben, és míg vissza nem tér az online térbe, addig egy kimerevített gesztus az arcáról üzeni, hogy ott van, csak nincs jelen.
Van, amikor a változatosság kedvéért is, vagy, ha már odatettem az ebédet főni, a konyhában meetingelek. Ha lenne hímzett falvédőm a jó háziasszonyról, azt tenném be háttérképnek, de nincs, így maradok én a csüngő fülbevalóimmal saját magam. Egyik beszélgetőtárs a google térképen beállította a Golden Gate hídat, azt nézhettük hosszan, ahogyan egy autó a Csendes-óceánt és a San Francisco-öblöt elválasztó szorost íveli át. Nagyon tetszett az ötlet, a megbeszélés végén megállapodtunk, hogy járvány után egyszer majd elmegyünk a Golden Gate-ra és egy bérelt cadillac-kel hasítunk át a függő hídon.
Valaki kedvesen rámszól, ha nem beszélek, némítsam le a mikrofonom, mert behallatszik, ahogyan fociznak a gyerekek. Igaza van, zavaró, az alsó szomszéd is gyakran felkopog a seprűje nyelével, ha túl sok a gól, és a gól fölötti öröm a lakásban. Pedig vettünk erre a célra puha, szivacslabdát, a sok használat után kicsit eldeformálódott, már nem is kerek, hanem szögletes.
Csengetnek, a futár jön, azt se tudom sokszor, hogy ez melyik rendelés, az étel, vagy a ruha, vagy a könyv. A könyves rendeléseket mindig később hozzák, mint a többit, azt remélem, hogy a futárszolgálatnál belelapoznak, ha tetszik, hazaviszik, otthon elolvassák, majd bocsánatkérő levéllel és 500 forintos kuponnal elküldik, sajnálkozva az okozott kellemetlenségekért. És köszöni megértésemet az ételt szállító cég is, hogy nem éppen az a tej volt raktáron, amit rendeltem, és sajnos az olaszrizling hiánycikk, de jóváírják a számlámon, és ahogy lesz, akkor szállítják is. Csak azt nem értik, hogy ha nekem a rizling estére kell, azért rendeltem SOS. Az a legjobb az online előadásokban, amikor kikapcsolom a kamerát, kitöltöm a pohár bort, és szigorúan egészségügyi okokból megiszom, míg szólnak az okos gondolatok, egy pár korty, és már érteni vélem az összefüggéseket is, amelyek annyira kuszának tűntek az előadás elején.
A harmadik megbeszélés a konyhában ér utol: a gépem lemerülőben, így kénytelen vagyok az ablakpárkányra kucorodni, közel a konnektorhoz. Délután négy óra van, már szürkül, de hát ilyen ez az ősz: a kinti színek kopnak, a nyáron kiégett fű még szeptember elején erőre kap kicsit, hogy aztán a hulló falevelek alatt megbújjon egy fél évre. Mi is fél éve a lakás falai közé húzódtunk, nem emberek hívnak, hanem a gép, a gyerek a másik szobából videoüzenetet küld, arról, hogy milyen sütit szretne megsütni, csak kövessem a cukrász blogger kisfilmjét, a konyha berendezésére is van pár ötlete, üzeni a lányom egy nagy kacsintós emojival a telefonomra küldött videoüzenetében az ő telefonjáról. Ha belegondolok, hogy telik el ez az ősz, és milyen lesz így a tél, tényleg, milyen jó ötlet volt, hogy nem vettem sífelszerelést azzal, hogy úgyis kinövik. Amire újra síelni fogunk, az én felszerelésem jó lesz mindenkinek, majd váltjuk egymást.
Az ablakba kucorodva veszem észre, hogy a ház kertjében álló lombhullató fa abban a pillanatban kezdett el tömegével megválni leveleitől. sárga, vörös, bíbor színek szállingóznak a levegőben. Honnan tudják a fák, hogy ősz van? Én nem tudom, nem érzékelem az online térben, ehhez a konyhaablakon keresztül hosszan hulló levelek emlékeztetnek. A levélhullás folyamatát abszcissziónak is nevezik. Milyen szép szó! És mennyire hiányzanak a mászkálások az abszcissziós folyamat következtében keletkezett avarban!
Lehet, tényleg aranyból van a leghosszabban csüngő fülbevalóm. Ahogy vége van a járványnak, elviszem, és megnézetem. Lily lesz a jacht neve, most úgy gondolom.
