Pecsétek

Beülök a restibe, eszem a tócsnit, tényleg finom, iszom egy pohár sört is, jönnek közben a melósok, ugyanúgy pecsétért utaztak, de ők nem esznek, csak isznak. Itt a piros, hol a pirost játszanak, hamar berúgnak, itt a pecsét, hol a pecsét lesz a játék neve, böfögnek, kirohanok. Éjfél körül van, nincs már mivel Pestre visszamennem Esztergomból. Keresek egy motelt, tele van, de egy kanapén átvészelhetem az éjszakát, ha fogyasztok. Alkoholt nem merek inni, elég fura alakok jönnek-mennek, bele se merek gondolni, mivel üzérkednek. A bárban levő zongoránál egy öreg fószer zenél, nem is rosszul, inkább azt hallgatom, kávét iszom közben. Azt a négy órát fél lábon is kibírom. Ez a pecsét ára egy hónap szabadságért cserébe.

Azóta eltelt tizenhét év. Állok a kocsisorban a szlovén–horvát határon, nyár van, mindenki az Istria horvát oldalára igyekszik, astonishing, mondják. Perzsel a nap, zúg az álló kocsik motorja, hűtenek. Sokan türelmetlenek, de a határ az határ, fel kell mutatni az úti okmányokat, ha szép tengerpartot akarunk látni. És az útlevelekbe pecsételnek, ami megakasztja a sort. Egy hét oda-visszaautózás után nevetgélve számoljuk a pecséteket, kinek van több. Sose fog megtelni, panaszkodik a gyerek, menjünk olyan helyre, ahol pecsételnek, még, még. Most is összeszorul a gyomrom, ha feltartóztatnak valakit a határon, mericskélik őt, a csomagjait, mintha tehetne arról, hova született, melyik ország állítja ki neki az okmányát. Akiknél most hosszabban fennakad a sor, oroszok, van, aki Putyint szidja. A szabály az szabály, ők más elbírálás alá esnek, hosszabb az egész folyamat. 15 perc, mehetnek ők is nyaralni, ahova a többi szabad ország polgárai.

A horvát tengerpart gyönyörű, nem zsúfolt annyira, a végtelenség átölel. Nem látni szomorú arcokat, kicsitől nagyig mindenki boldogan lubickol, hajókázik, jókat eszik, iszik, awesome, mondják.

Alig találok helyi kocsmát, kávézót, minden a turisták igényeihez van szabva. Kicsit távolabb sétálok, és megtalálom az utolsó előtti nap azt a helyet és kávét, amire vágytam. Egyik szegletben sakkoznak, kártyáznak, eszik közben a pirítóst ajvárral, másik sarokban csak ülnek, isszák a rakiát, szótlanul nézik a tévét. Lapos monitor van már itt is, a tulaj angolul magyarázza el, hogy a foci vb miatt befektetett egybe, és megérte. Nem száradt meg még a fürdőruhám, így állva iszom meg a kávét, közben beszélgetek a tulajjal, nézzük a híreket. Egy menekült család viszontagságairól szól a riport, a pasas fordít, és magyaráz is: az apuka Lesbos szigetére kiúszott valahogy, de a gyerekek és a felesége nem értek partot, vagy aki partot élt, később végelgyengülésben meghalt. A férfi megkapta a menekült státust, vendéglátósként dolgozik, de nehézségekbe ütközött, mert nem vállalt el tengerparton munkát. A befogadók felháborodtak, hogy milyen válogatós, ő meg azt próbálja velük megértetni, hogy nem tud a tenger közelébe menni, mert az elvette a fél életét. Ha meglátja a mások számára áhított nyílt vizet, rosszul lesz, okádik. A halszagtól felfordul a gyomra. A tenger számára a szabadság börtöne.

Beúszom a kicsit hullámzó tengerbe, sokáig merülök, de nem búvárkodom, nem érdekel a víz alatti világ. Kiemelek egy kis medúzát, megmutatom a kislányomnak, hogy nem csíp, nem kell tőle félnie. Lebegek a vízen, a part egyre távolodik. Fejem fölött légballon ereszkedik le, ugrásra kész emberekkel, lábukon békatalp, testükön mentőmellény. Eszembe jut a tévében látott riport. Ők életüket kockáztatva küzdöttek azért, amiért a légballonosok kemény pénzt fizettek. Gyorsan visszaúszom a partra. Aznap többet nem úszom be, csak a partról bámulom a végtelen tengert.