Repedések

Repedések
Van egy visszatérő álmom: díjat nyerek, és a laudációt magamnak kell megírnom, mert senki se ismer, és így a legegyszerűbb. Csak a leglényegesebbeket kell kiemelnem röviden, humorosan tálalva, és alkalmazkodva a díj szellemiségéhez: az erőfeszítést, a sokoldalúságot méltányolják, nem a mérhető, konkrét sikereket.

Álmomban írógéppel írom meg az életemről a rövid ismertetőt: ülök a gép előtt, kattogtatom, nem húzok ki, teszek át szavakat, gépelek, ahogy egy szuszra kijön belőlem.

Koránkelő vagyok, gyerekkoromban azt mondták, mindig mosolyogva keltem, derűsen indítottam a napot. Azt is mondták, hogy apai nagyanyámra ütök, aki reggel 6-ra már túl volt mindenen: elrendezte az állatokat, megfőzött, a kenyeret is elkezdte sütni az udvaron lévő kemencében. Télen nem tudom, mi volt, arról nem szól a fáma, gondolom, a majorságot ugyanúgy rendezte, megfejte a teheneket, legfeljebb megvárta, hogy pirkadjon, mert villany az nem volt.

Családom többi tagja nem kelt korán, sokszor ébren feküdtem az ágyban, néztem a plafont, arra vártam, hogy keljenek fel, és végre kezdődjön már el a nap. Mindezt derűvel az arcomon, nyilván.

Anyám reggel 7-től tanított, figyeltem, hogy 7 előtt 10 perccel indul el, és rohan, hogy el ne késsen. Várta, hogy nyugdíjas legyen, és aludjon, míg a kedve tartja. Aztán, amikor nyugdíjas lett, mindig felébredt 6-kor, bosszankodott is emiatt, de mondtam neki, legalább nem kell sprintelnie 10 percet az iskoláig.

A koránkelést és az életem során kialakult többi dolgot elfogadtam, a történésekhez való viszonyulásom módszereit leginkább a helyzethez alkalmazkodva alakítottam ki. Hamar önálló lett, hangzik majd el a saját magamról írott laudációmban, amit a londoni Albert Hallban olvasnak fel (igen, ez van az álmomban), ahogy az is elhangzik ennek kapcsán, hogy élénk fantáziájának köszönhetően már a kommunista diktatúrában, gyerekként egy képzeletbeli világban élt, ahol útlevelet kapott, és utazhatott a világ bármelyik részére, és ahol a falra festett telefonon felhívhatta az Amerikába szakadt barátokat. Amikor pedig eljön a vágyott szabadság, ez a képzeletbeli világ a valósággal találkozik.

Telnek-múlnak az évek, nem történik semmi lényeges, a díj szempontjából különösebben említésre méltó: nem voltam se igazi harcos, se lázadó, örültem a nyakunkba szakadt szabadságnak, a hátsó padban ültem, a pad alatt olvastam, és ezt is csak akkor vették észre, amikor belefeledkezve az olvasmányba hangosan megközdöttem Szmergyakov, Dmitrij, Ivan és Aljosa gyötrelmével apjuk meggyilkolását követően.  Képek villanak be, ízek (az első igazi coca-cola, amit nem a román tengerparton, hanem a vegyes boltban vettem meg ’90 januárjában és együltömben megittam, és azt gondoltam, hogy boldog és szabad vagyok, mert ehhez fogható nincs is), egy vörös cica, és egy megállított kép, ahogy a víz csorog le a testemen, amikor a marokkói sivatagban várom, hogy menjen le a nap.

Álmomban a legfőbb problémát az jelenti, hogy nem tudom, miért tüntetnek ki; a kulcsszavakat adják meg, az agyam kivetíti azokat a falra, mint egy projektor: erőfeszítés és sokoldalúság. Nem tudok ezekre konkrét példákat mondani, meg kell erőltetnem magam, hogy bármi is eszembe jusson. Úgy érzem magam, mint aki a dzsungelben keresi a kiutat, az ösvényről is letért, és csak halad beljebb és beljebb egy kis zseblámpával és egy bozótvágó késsel a kezében.

Gyalog megyek a díjkiosztóra; attól tartok, a taxis átverne, és nem is engedhetem meg magamnak ezt a pazarlást. Fehér ruhában vagyok, tiszta ember látszatát szeretném kelteni, de amilyen szerencsém van, elered az eső, zuhog. Be kell húzodnom egy kapualjba, más is csatlakozik,a lábamra lépnek, besároznak. Sírni kezdek ott, a akapualjban, fehér ruhában. Ha valami nem változik, lekésem a gálát, vagy még rosszabb, a laudáló egy szót se tud mondani rólam azon kívül, hogy megérdemeltem a díjat. Nagyon kínos; nem szeretném, ha bárki is az ellenkezőjét gondolná. De az eső nem áll el, sírni sem merek, legalább a festék ne kenődjön szét. Szerencsére vízálló szempillaspirált használtam, és ennek a kis szerencsének annyira megörülök, hogy elindulok, aztán futni kezdek, elengedem az esőt, a felspriccelő vizet, és rohanok a koncertterembe, ahonnan elkéstem, de így legalább senki sem látb  ázottan bevonulni. Miközben kettesével szedem felfelé a lépcsőfokokat, hallom, hogy a laudáló elkezdi mondani a szövegét. Majd megáll a szívem; előkotorászom a papírt, amin az írás elmosódott, de fölösleges is, hiszen betéve tudom a szövegemet saját magamról. Egy A4-es oldalt írtam, az felolvasva 3 perc. A méltató elkezdi a szövegét: ugyanazt mondja szóról szóra, mint amit én írtam. Szüneteket tart, nyomatékosít. Összerogyok mindezek hallatán az Albert hall lépcsőjén. Az utolsó szó, ami velem kapcsolatban elhangzik, a repedések. Nagy taps következik, kinyitom a szemem, a kisfiam néz rám, tapsol két kis kezével, rámnéz és azt mondja: anya, neked repedések vannak az arcodon!