Steffen Schlandt olyan előadó, akire már pályája kezdetén is felfigyelt a zeneértő közönség a Farkas utcai református templomban megtartott koncertek alkalmával. Közben eltelt egy-másfél évtized, és Schlandt beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A muzikalitás és kiváló technika mellett megmaradt fiatalos lendülete, dinamizmusa.
A koncert első műsorszámaként ismert J. S. Bach-művet – a d-moll Chaconne-t – hallgathattunk meg Henri Messerer (1838–1923) francia orgonaművész és zeneszerző átiratában. Kissé kételkedve-fanyalogva fogadtam, hogy nem az eredeti alkotást fogom hallani, ám végül Messerer átirata elnyerte tetszésemet. Utánanéztem: ezt a művet több zeneszerző is átírta, és ezeket az átiratokat azóta is játsszák. Igaz, hogy az eredeti barokkos, pregnáns, dinamikus jelleg elveszett (megváltozott?), ám a romantikusabb, lágyabb hangzásvilág is tetszetős. Johann Fasch (1688–1758) német barokk zeneszerzőt a barokk és a klasszikus zene közötti átmenet képviselőjének tartják. A most előadott d-moll szvitje még mélyen a barokk zenében gyökerezik, azt a dallam- és harmóniavilágot mutatja be.
Három dal következett Cristina Radu-Giurgiu előadásában és Schlandt kíséretével: Gustav Mahler (1860–1911), Richard Strauss (1864–1949) és Max Reger (1873–1916) egy-egy dalát hallgathattuk meg. A három zeneszerző egyazon időszakban alkotott, és dalaik fontos helyet foglalnak el életművükben. A három dal karakterük és hangulatuk folytán alkotott egységet. Újabb orgonamű – Padre Davide da Bergamo (1791–1863): All'Offertorio – után mutatós Donizetti-ária következett. Az olasz zeneszerző, mint a bel canto jelentős képviselője mesterien bánt az emberi hanggal. Cristina Radu-Giurgiu csillogó hangszíne jól érvényesült az áradó dallam tolmácsolásakor. Claude Debussy (1862–1918) francia zeneszerző dala már a címében – Nuit d'Étoiles, azaz Csillagok éjszakája – is jelzi a darab sejtelmes alaphangulatát, amelyet az előadó kiegyenlített, szép hangszínnel, muzikálisan valósított meg.
A koncert utolsó műsorszáma Maurice Ravel (1875–1937) Bolero című világhírű alkotása volt. A nagyzenekari hangzást az orgona vissza tudta ugyan adni, az ütőhangszeresek által produkált pergő, pregnáns ostinatót viszont kevésbé. De még így is elmondhatjuk: a sejtelmes és „megszelídített” Bolero a koncert fénypontja volt.
(Fotó: Müller Márta)
