Számvetés

Szeretném őket kikerülni, de csak egy-egy lépcső működik felfele és lefele is, a mindig mindenhova velem tartó gyerekeimnek pedig eszébe jut, hogy pont akkor kellene megnéznünk az alagutat, amit a Duna alá fúrtak, hogy hátha egy kis vizet, vagy halakat látunk, ki tudja, mikor lesz erre megfelelőbb alkalom, mondják. Én az otthagyott szemüvegemre gondolok, nyugi, nem viszi el senki, más nem lát vele, mondja bölcsen a lányom, aki 2019-ben 10 éves lesz, én meg pont 10 évvel több, mint mikor megszületett. Még egy lyukat fúrhatnának a Duna alá, annyi idő se lenne elég elmondani, hogy mi minden történt az elmúlt tíz év alatt. 2018 viszont elhozta nekem a szemüveget: addig egyre inkább sötétben, homályban tapogatóztam, mint a metróalagútban a vízkeresésnél. A szemüvegemhez elválaszthatatlanul köthető 2018 számomra meghatározó olvasmány-élménye, Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyvéből egy mondat, amit közvetlenül azután olvastam el, hogy az olvasószemüvegemet elkezdtem használni: „De hát hogy láthatok fényt a sötétségben?...A doki azt mondta, hogy a szemem azt üzeni az agyamnak, hogy fényt lát, az agyam meg elhiszi.” És attól a pillanattól kezdve alig tudtam letenni ezt a könyvet, előbb egymás után, kronologikusan elolvastam mind a negyvenhárom novellát 600 oldalon át, azután egyet-egyet elővettem, jókedvre, bánatra gyógyír az összes. Ha majd író leszek (nem teszek soha újévi fogadalmakat), akkor majd elmondható, hogy katartikus hatással van rám ez könyv, a gyönyörűen elkezdett, majd általában hirtelen elvágott befejezésű novellák az írónő életének, megannyi újrakezdésének reflexiói. Berlin minden egyes történetet a saját életéből merített: az ápolónők küzdelmeivel, az alkoholisták, a takarítónők, vagy éppen a rácsok mögött ülőknek kreatív írást oktató küzdelmeiről, az örök megtisztulásra vágyó drogosok erőfeszítéseiről, a magányosok legnehezebb pillanatairól kapunk képet olyan egyszerű, szatirikus, de mégis optimista hangvételben megírva, hogy az olvasó joggal azt érezheti, ereje és energiája megsokszorozódik  a mindennapok derűs megélésébe vetett hitében. A Hazatérés című novellában a mesélő, aki mindig egyes szám első személyben szólal meg, és számot vet élete főbb döntéseiről, amikor a milettvolnaha feltevésre keresi a választ, rájön, hogy az erkélyéről látszó juharfán tenyésző varjak szokásainak megértése - esténként elrepülnek, reggelente pedig ott gubbasztanak a fán – sokkal fontosabb számára, mint az, hogy túltette-e magát a múltján, vagy sem, ha másképp dönt bizonyos pillanatokban.

Szintén 2018-ban találtam rá egy másik amerikai könyvre, Nathan Hill: Nix-jére, ami hasonlóképpen magával ragadott és lenyűgőzött, ahogy egy titkokkal teli családtörténet szálait a fiatal író három generáció életén keresztül és különböző történelmi eseményekkel összekapcsolva bontja ki, rendkívüli nyelvi gazdagsággal. Ebben is, ahogy Murakami Killing Commendatore című, magyarul még nem megjelent regényében számomra a legmegkapóbb, ahogy az írók az életről, magányról, szerelemről, vagy akár az alkotás – írói, festői – nehézségeiről, az elakadásról, a feladásról olyan könnyedén és néhol triviális egyszerűséggel beszélnek, hogy az az érzésem, mintha minden sor kizárólag nekem íródott volna, nekem, aki életem delén, mire a kislányom 10 éves lesz, olyan élet-, de leginkább olvasói tapasztalatokat oszthatok meg, mint ennek az írásnak a története: attól a hirtelen felismeréstől kezdve, hogy a következő utazási bérletemet már 2019-ben vásárolom meg, egészen addig, hogy még csak most álltam rá a mozgólépcsőre, hogy visszamenjek a pénztárhoz az ottfelejtett olvasószemüvegemért, de addig még annyi minden történhet; akár cápát is láthatunk a Duna alatti alagútban.