Hát megjöttél! – szólította meg őt Sanyi, majd megkérte, hátul parkolja le az autót. Ő is vele tartott; így lehetősége volt az egész „birtokot” megmutatni neki. Rendezett, igényes munkát végeztek; a kerítésnek még friss nádillata volt. A panzió mögötti hatalmas park közepén állt a filagória, Sanyi szerint a zsindelyes tetejű a legjobb, mindent kibír. A nap már magasan sütött, a tető alá húzódtak be; kinyitottak egy üveg sört, a többieket várták. Sorra érkeztek a volt osztálytársak, gördültek be az autók a macskaköves parkolóba. Ünnepelni jöttek Lócit, aki nemrég egy nemzetközi IT-díjat vett át Helsinkiben, a mellé járó összegből pedig egy gyönyörű Bentley-t vásárolt, és ezt bentley-s Lócit várták mind a húszan ott, a pilisi Sanyi panzió filagóriája alatt, egyre több megnyitott sörösüveg körében. Ő leginkább kívülről figyelte az eseményeket; mindig is kívülállónak érzete magát, erről kicsit a szülei is tehettek, annyit mondták neki, hogy fiam, te más vagy.
Nagyrészüket nem is ismerte fel: huszonhárom éve nem találkozott velük, érettségi óta. De ahogy most felelevenítik a régi történeteket, neki is sok minden eszébe jut, involválódni kezd, ő is része a történeteknek, időnként vállon verik, feléje kacsintanak, leginkább a fizika órák és a fizika tanárnő kedvence emlegetésekor. Úgy érzi, hogy most az egyszer végre hasznát veszi az önismereti tréning- és csoportmegbeszéléseken tanultaknak. A drámafoglalkozásokon elsajátított gesztusok értelmezése révén ott a zsindelyes tető alatt az összes osztálytárs neve beugrik: hiába lett kevesebb haja valakinek, vagy erősebb testalkata, a gesztusai, a hanghordozása, a másokkal való kapcsolata, a kacagása semmit sem változott. Mindenki felismerhető, ahogy magáról mesél: Zsuzsi mindig is önreflexív volt, el is végezte a pszichológiát, a másik lány, akinek nem ugrik be a neve, mindig is saját farmra vágyott, ahol lovakkal foglakozhat. Amikor ’87-ben áttelepültek Magyarországra, ő csak egy nyerget vitt magával, meg a lovas csizmáját. Most pedig Olaszországban, egy szigeten él, lovas oktatásból, és mások lovait rendezi.
Sanyi nagyon jó házigazda, kitesz magáért, megállás nélkül bontogatja a sörös üvegeket, szervírozza a sós mogyorót, rágcsálnivalókat. Egyszercsak felkiált: Nézzétek csak, jön a Lóci a zöld Bentley-ével, és elakad a csevely, van, aki kiáll a tető alól, páran elindulnak a bevezető út felé. Egy közös: mindenki előveszi a telefonját, és fotózni kezdik, ahogy megáll az út közepén az autó, és Lóci, mint egy hollywoodi sztár kiszáll a járgányból, fürdik a kíváncsi tekintetekben, pózol, majd egy hatalmas bőrtáskát kivesz a hátsó ülésről, és elindul a fogadóbizottság felé. Senki nem megy oda köszönteni őt; szerencsére Sanyi rutinos vendéglátóként köszönti a jövevényt: Hát, megjöttetek, mondja, és mivel látja Lóci értetlen tekintetét, hogy kire vonatkozik a többes szám, Sanyi felröhög: hát a Bentley és te, Lóci! A humorodért majd 20 év múlva díjaznak, még hozzáteszi, majd kezet fognak, és sorra mindenki kezet fog Lócival, dicsérik az autót, nézik a dísztárcsákat, van, aki a gumikereket ellenőrzi, és megállapítja, hogy ezekre az utakra pont jó abroncsokat választott Lóci. A lányok zavarban vannak, Zsuzsi megöleli Lócit, hozzáteszi, hogy jó az autó színe. Együtt odasétálnak a padhoz, Lócinak már nincs nagyon hely, leül fél fenékkel a pad szélére, Lloyd cipője fényesen ragyog; a többiek folytatják a sztorizást. Feri érezhetően sok sört ivott már, egyre hangosabb, belefojtja a szót mindenkibe, alpári megjegyzéseket tesz, és ő az, aki elkezdi cukkolni Lócit ugyanúgy, mint a gimis évek alatt annyiszor, hogy még mindig olyan gyenge kis pöcs-e, és focizni megtanult-e rendesen, vagy csak golfozni jár. Erre mindenki nevetni kezd, felemlegetik a kínosabbnál kínosabb jeleneteket, Lóci kisfiúsan elpirul, zavarában előveszi telefonját és maga előtt motyogja: a telefon középpontba helyezett, egyszerű kamerakialakítási koncepciójáért kaptam a díjat, nem a BL-döntőben való részvételért.
