MÁRTON EVELIN
Jelen kiállítás, az Utazások, egy keretes történet – így nevezik irodalmi szakszóval azokat az elbeszélő műveket vagy drámai alkotásokat, amelyek fő cselekményébe, mint keretbe több kisebb, önálló történet van beleillesztve, beleszőve. Kelemen Albert egy 1997-ben, azaz ha jól számolok, elsőéves egyetemista korában készült képpel indít, amelyen jól felismerhető helyszínek, az egyetem, a színház, a Music Pub látható, illetve a felbukkanó szereplőkről is viszonylag könnyen el tudjuk dönteni, kik lehettek. Mindennek középpontjából pedig maga a művész tekint ki ránk, őt is könnyen beazonosíthatjuk, hiszen mint most Önök is láthatják, az idő igen kegyesen bánik vele, valójában nem változott, szerencse fia, bár tudjuk, sokszor a változások belül történnek, azt pedig nehezebb meglátni és láttatni. A keret másik fele, ha mondhatom így, a 25 évvel későbbi állapotokat fogja meg, és igen trükkösen azt is, hogy nemcsak az adott pillanatban (2022-ben) hogyan és miként létezik, hanem azt is, mi történt vele az elmúlt negyedszázadban: tanár lett, apa, aki időnként unatkozó vagy csintalan diákokat okít, és gyermeke kezét fogja, illetve folytatja azt, amit saját bevallása szerint a legjobban szeret - rajzolni.
Mindössze ez a két kép figuratív, mondja a művész. De, ha tüzetesebben megvizsgáljuk mindazokat a műveket, amelyek a két keret között foglalnak helyet, érezni fogunk egy olyasféle jelenlétet, amely mégis a figuratív alkotások irányába viszi el a szemlélőt. Hiszen például az Almakerék, Berethalom vagy Nagyvárad impozáns, avagy szimbolikussá lett épületeit ábrázoló rajzokon kép a képben, és történet a történetben van – nemcsak a műemléket látjuk, hanem egy freskó vagy vitro-részletét, azaz régen elenyészett művészek keze nyomát, s így ők is részesei lesznek ennek a „sztorinak”. Tudom, Kelemen Albert kezét a művészettörténész elme is mozgatja, és egyes képeken ezért láthatunk díszes boltozatzáróköveket, és más, adott korokra jellemző építészeti elemeket. Azt mondják, az a jó művészet, amelyben érezzük a művész teljes valóját, egyéniségét. És ez jelen esetben is így van.
Próbáljuk meg elképzelni, hogyan fog kinézni szeretett Erdélyünk 25 év múlva. Esetleg azt is, bár fájdalmas művelet, hogyan nézünk ki majd mi, ha élnünk adatik. Nagy feladvány, igaz? Hiszen a jövőt valójában egyikünk sem láthatja, és attól tartok, hogy ez éppen így van jól. De képzelődni, netán ábrándozni lehet, és szabad, sőt, talán kell – hiszen ez adhat erőt és ihletet ahhoz, hogy tegyünk is valamit, hogy kilendüljünk a mindennapi rutinból, kilépjünk szobából és állapotokból, és elinduljunk, például ismerkedni végre szűkebb pátriánkkal. Az első kérdés, ami felmerült bennem miután megkaptam jelen kiállítás anyagát, az volt, hogy mennyire ismerjük valójában ezt a bizonyos „szeretett Erdélyt”? Tudunk-e kapcsolódni gondolatban és lélekben mindazokhoz a nyomokhoz – gondolok itt az épített örökségre például – amelyeket eleink hagytak ebben a tájban? És ha igen, mihez kezdünk ezzel a tudással? Azt hiszem, talán a legkézenfekvőbb lépés, avagy válasz erre az, hogy továbbadjuk ezt a tudást. Úgy hiszem, ezt teszi Kelemen Albert, grafikáival, metszeteivel, amelyek pillanatnyi állapotokat tükröznek – így például azt, hogy az adott műemlék, helyszín éppen miként festett akkor, amikor ő rajztömbjével, vagy füzetével, ceruzáival, avagy festőpalettájával felkereste ezeket a helyszíneket. Ki tudhatja például azt, hogy a nagyszebeni mozdonytemető, no meg az ott vadászgató fekete macska a jelenlegi helyén marad-e, és meddig?
Példaként említendő erre a folytonos változásra a Székelytámad vár, amelynek itt egy 2011-ben rögzített állapotát látjuk, ám időközben ezt az épületegyüttest helyreállították, tehát a mai állapota közelebbi ahhoz, ahogyan eredetileg festhetett a 16. században, azaz lerombolása előtt.
Előzetes beszélgetéseink során, amelyek az Utazások című kiállításhoz kapcsolódtak, Berci – ha nevezhetem így – megjegyezte, hogy mivel hozzám hasonlóan egyébként még a 80-as években járt középiskolába, és akkor semmit nem tanultunk Erdély történelméről, nem sokat tudhatott a műemlékekről sem. „Néhány nagyvároson kívül alig ismertem valamit Erdélyből. A tényleges és szellemi utazások 1991 körül kezdődtek, amikor már egyedül kezdtem Kolozsvárra vonattal járni. Aztán következett a művészettörténet egyetem, ahol tulajdonképpen elmarasztaltak tanáraink, hogy semmit nem tudunk Erdély művészetéről”. Értelmezés nélkül hagyva most ezt a megjegyzést – talán majd a művész kitér erre hosszabban – kapcsolnék vissza oda, ahonnan indítottam. Hogy ezek a képek nemcsak grafikák, metszetek, és rajtuk nemcsak műemlékek és helyszínek, azok pillanatnyi állapota látható, hanem rengeteg történet, egyik a másikba fűződve, vagy egymás romjaira építkezve halad és jut el hozzánk. Marosvécs, a kastély és kertje, a „helikoni asztal”, amely számomra nem csak irodalmi okokból különösen kedves, és egyáltalán nem a múltba merengésre ösztökél. Hanem erőt ad abban a tekintetben, hogy voltak még áldatlan és nehéz idők, és akkor is létezni tudtunk, így most is léteznünk kell és nyomot hagyni e létezésről, talán semmi más dolga nincsen az embernek ebben a világban.
Egy másik gondolat, mely nem csak a mostban, hanem már korábban, amikor Berci rajzaival először találkoztam felmerült bennem, az, hogy ezek a képek visszakapcsolnak valahová, a fotográfia előtti időkbe, az első művészettörténeti munkák még gyerekcipőben tapogatózva lépegető világába, amikor a művésznek ideje volt elmerülni tájban és tárgyban egyaránt. És a nagy kérdés az, van–e idő, lesz-e idő végigrajzolni mindent, ami körülvesz minket? Nyilván azt kívánom a művésznek, és persze magunknak is, hogy legyen, legyen idő, nekünk, Erdélynek, a világnak, a létezésnek.
(Elhangzott a kolozsvári rádió Donát út 160. szám alatti stúdiógalériájában október 29-én megnyílt kiállításon.)
