Meg lehet nézni a ma már digitálisan is elérhető korabeli lapokat, és látni lehet, hogy az Európához tartozás vagy nem tartozás kérdése a legkevésbé sem foglalkoztatta akkoriban a hazai közvéleményt. Később, persze, ennek szükségességét sokan, sokféleképpen boncolgatták, és a népszavazással is megerősített közakaratból végül az lett, hogy betagolódtunk az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetébe, és kicsit később az Európai Unió egyik tagjává váltunk.
Állíthatnám ma nyugodtan, hogy 1989 decemberében látnok voltam, vagy tömjénezhetném önmagamat bármilyen egyéb módon, de ennél sokkal többről van itt szó. És erről a többletről szeretném ma elmondani a bizonyára sokak számára majd ünneprontónak tetsző véleményemet.
Akkoriban, 1989 decemberében, ahhoz a Nyugat-Európához történő tartozás mellett tettem le a voksot, amelyben, az Egyesült Államokkal együtt, a liberális demokráciák letéteményeseit láttam. Olyan politikai rendszerre vágytam idehaza is, amely a pluralizmusra, a demokráciára, a szabadon váltakozó és az említett irányban elkötelezett politikai többségekre, a szabad piacgazdaságra, az emberi és a kisebbségi jogokra és szabadságjogokra, a társadalmi szolidaritásra, illetve az ember méltóságának tiszteletben tartására épül. Hittem és hangoztattam a francia forradalom egyik nagy vívmányát, amelynek értelmében a polgár jogainak egyetlen forrása az ország alkotmánya, amely kimondja, hogy a felsoroltak egyetlen jogforrása az egyén állampolgári minősége, s nem pedig a nemzetisége, vallása, haj- avagy bőrszíne vagy pedig bármilyen más sajátossága.
Ugyanilyen határozottan vetettem el a szintén a francia forradalomtól örökölt eszmét – a nemzetállamét. A francia példát e tekintetben hatványozottan negatívnak tartottam, hiszen a franciák e gondolat mögé bújva, szemforgató módon azt hirdették, hogy nemzetállamukban mindenki francia lehet, aki ezt akarja. Csakhogy a kivitelezés végül fordított előjelűvé vált: tűzzel-vassal beolvasztották és eltüntették, azaz franciává tették az országukban élő valamennyi társnemzetet: bretonokat, normannokat, provanszálokat, másokat. Meg lehet nézni, hányan beszélik ma Franciaországban a bretont, a normannt, az okcitánt, a monegászkot, a ligurt, vagy más, egykor ott élő, virágzó nemzeti közösségek nyelvét.
Ez utóbbi, nemzetállami gondolattal éppen ellentétesnek értelmeztem az új Európa-konstrukció elveit, amelyek röviden összefoglalva azt ígérték, hogy távolról sem a nemzetállamok Európáját, hanem a régiók társulásával létrejött egyesült Európát kínálkozik lehetőségünk létrehozni, amelyben minden egyes régiónak és mikrorégiónak lehetősége nyílik majd nem csupán megőrizni, hanem fejleszteni és felmutatni a saját történelmi, nyelvi és kulturális identitását, és hogy ebből a sokszólamú összefogásból csendül majd fel az egyesült Európa nagy és gyönyörű polifóniája, az Európai Unió. Ehhez kértük végül a csatlakozásunkat, erről népszavaztunk, ezt fogadtuk el, és erre kiválasztott képviselőink ezt írták végül alá.
Nem rajtam múlott, hogy egészen más lett belőle, elhihetik nekem. Ma már világosan látható, hogy az egykori aláírók jelentős része, ahelyett, hogy teljes energiájukkal az eredeti terv végrehajtásán munkálkodnának, az elképzelt Európánkat egyre ingerültebben egy sovén, idegengyűlölő és kizárólagosságok sorára épülő Európai Unióvá akarják átváltoztatni.
Szomorúan kell megállapítanom 35 év elteltével, hogy e tekintetben sem Románia, sem Magyarország nem kivétel. Sőt, köztünk, erdélyi magyarok között is szép számban vannak olyanok, akik – ha lehetne – saját régióikat is nemzetállami alapokra építenék, hogy ott ugyanúgy basáskodhassanak kisebbségeik felett, amiképpen a román többség próbálja ezt megtenni felettünk általában az országban. A vallási és a nemzeti türelmetlenség és kizárólagosság immár az égig ér, a kérdés már csakis az, hogy a felek mikor esnek majd egymás torkának.
Sajnos, nem értették meg sem idehaza, sem Magyarországon, hogy az egyre jobban globalizálódó világunkban olyan értékekre kellene alapoznunk a saját életünket és építenünk a jövőnket, amelyek szemszögéből a másság értéket és nem pedig biztonsági kockázatot és állandó veszélyt jelent. Mindezt pedig csak a teljes szabadság képes biztosítani, és annak a francia forradalmi elvnek a komolyan vétele, hogy jogai és kötelességei valamennyi állampolgárnak, kivétel nélkül, kizárólag az állampolgári minőségükből erednek, semmi másból.
Ebbe az Európába vágytam 1989. december 23-án, és – bár belőle édeskevés valósult meg – ugyanebbe vágyom ma is. Minden jel arra mutat azonban, hogy ez a vágyam még annak a két állam vezetőségének céljaival sem találkozik, amelyekhez érzelmileg és kulturálisan kötődöm és tartozom. Még szomorúbb talán, hogy ma már Nyugat-Európa sem bástyája a liberális demokráciának, és ott is teljesen elfelejtették az ígéreteket és az aláírtakat. A xenofób nemzetállamok egyre dühödtebb építése folyik ott is, Nagy-Brittaniában és Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban, Ausztriában és Olaszországban, és a jelek szerint ez következik majd nemsokára Németországban is.
A becsületes magatartás ilyenkor az volna, ha azok az államok, amelyek a korábbi elkötelezettségeiket meg kívánják szüntetni, és mást akarnak, mint amit egykor aláírtak és vállaltak, most kérvényeznék az unióból történő kilépésüket. Szemforgató módon nem teszik, pusztán azért, mert továbbra is számítanak az onnan lehívható pénzekre, de a vállalt kötelezettségeiket továbbra sem teljesítik.
Amint ma a helyzet kinéz, bátran írhatom le azt is, hogy megértem az 1989-es Európa-vágyamnak a teljes csődjét. Bizony, láthatjátok ti is, drága feleim…
