A viszonylagos liberalizáció és a kisebbségi intézményépítés évei
Ceauşescu 1967-ben hatalmi pozíciójának konszolidálása, valamint a pártvezetés gazdaság- és társadalomátalakítási koncepciójának gyakorlatba ültetése végett újabb lépésre, a közigazgatási reform megszervezésére szánta el magát. Az 1968-as közigazgatási reform előkészítése és lebonyolítása a párt nemzetiségpolitikájában is fontos szerepet játszott. Az általános nemzetiségi jogokat illető nyilatkozatokon túlmutató, sajátos megoldást igénylő területként csupán a Székelyföld merült fel. Ez kettős vonatkozásban, közigazgatási és gazdasági kérdésként jelent meg, vagyis hogy a közigazgatási módosítások lehetővé teszik-e a jövőben, hogy a döntő többségében magyarok lakta Székelyföld nagyobb része egy közigazgatási egységet képezzen, illetve, milyen megoldásokat találnak a térség gazdasági elmaradottságának a felszámolására. A történelmi Székelyföld területén 1968-ban végül három megyét hoztak létre, Kovásznát, Hargitát és Marost. A megyésítés után az erdélyi magyarság csupán két megyében alkotott többséget, Hargita (85%) és Kovászna (79,5%). Kollektív jogokra alapozott, a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) örökébe lépő, egységes székelyföldi közigazgatási egység létrehozása csak elméleti szinten fogalmazódott meg, a gyakorlatban nem volt rá politikai akarat.
Hentesüzlet – Románia súlyos élelmiszerválsággal küszködött a 80-as években
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968. június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek meghatározó véleményformálóit, akik szembesítették a pártvezetést a magyar közösség sajátos problémáival: a romániai magyarság jogi státusának, az állami és pártszervekben való képviseletének rendezése, oktatás területén tapasztalt problémák, kulturális kérdések stb. Annak ellenére, hogy számos kérdésben nem született konkrét megoldás, számos pozitív hozadéka is volt a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémáival. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni.*
1968 végén a pártvezetés új kapukat keresett a társadalmi mozgósítás megszervezéséhez, létrehozva a Szocialista Egység Frontját (Frontul Unităţii Socialiste). A nemzetiségek számára ún. tanácsok alakultak. Így született meg többek között a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa (a továbbiakban MNDT). Ezt nem a romániai magyarság kollektív jogainak érvényesítése céljából hozták létre, hanem hogy közvetítse a párt politikáját, ugyanakkor fennállása első időszakában, képviselői révén közvetítő szerephez is jutott.
A magyar kisebbség irányába (is) történő nyitás a hetvenes évek elejéig éreztette hatását. Amint az a korszak elemzéséből kitűnik, a kisebbségi jogok továbbra is számos területen szenvedtek csorbát, viszont pozitív irányú változások is végbementek, amelyek jelentősen hozzájárultak a magyar kisebbség, és nem utolsósorban a romániai magyar elit egy jelentős része otthonosságérzetének megerősödésében. Az 1968 előtti korszakhoz viszonyítva elsősorban a kulturális élet terén történtek pozitív változások. Új kulturális intézmények alakultak: megyei lapok, kulturális intézmények, A Hét folyóirat, a Román Tv magyar nyelvű adása, a Kriterion Könyvkiadó stb.
A nacionalizmus felerősödése, a kis „kulturális forradalom” kihatása (1974–1989)
Nicolae Ceauşescu a hetvenes évek elején politikai karrierjének csúcsán, a társadalom teljes ellenőrzése és részleges „szimpátiája” birtokában látott hozzá a hatvanas években kidolgozott társadalomátalakítási tervek megvalósításához. A „júliusi tézisek” 1971-ben meghozták az ideológiai szigor fokozását, a következő évek pedig a változásokat: a területrendezés elindítását, a társadalmi kontroll fokozását, az erőltetett iparosítást, majd a gazdasági megszorításokat. A hetvenes évek második felében kialakultak a román politikai rendszer általános jellemzői, amelyek az 1989-es rendszerváltásig meghatározták az ország politikai életét. A pártvezetés jövőképét a különutas kül- és gazdaságpolitika, a fokozott iparosítás és urbanizáció, a strukturális politikai és gazdasági reformok elutasítása, a homogén román társadalom- és nemzetépítés, s nem utolsósorban a főtitkár és a szűkebb környezete köré épülő abszolút hatalmi kontroll határozták meg.
Hajnali tesjor az "átkosban"
A társadalmi részvétel a minimálisra csökkent a politikai életben, a párt és az állami szervek összeolvadása az ötvenes évekbeli sztálinista korszakot idézték újra. A gazdasági és politikai döntések az alsóbb szervek hatásköréből egyre magasabb szintekre kerültek. A hatalomkoncentráció, a párt és az állami szervek összefonódása végbement az alsóbb szinteken is. A főtitkár egyre több vezetői kulcspozíciót bízott közvetlen rokonaira, családtagjaira, így akadályozva meg, hogy egy, a döntéseivel esetlegesen szembeálló végrehajtó apparátus kerüljön helyzetbe.
Az említett politikai-gazdasági változások látványos váltást eredményeztek a párt magyarságpolitikájában. A szocialista táboron belüli politikai centrumperiféria (Szovjetunió–a keleti blokk országai) közötti viszony enyhülését a román pártvezetés arra használta ki, hogy újrafogalmazza az ország identitását. Nyíltan a homogén román társadalom- és nemzetépítés útjára lépett. Ekkor a romániai zsidóság többsége már elhagyta az országot, és az NSZK-val megkötött egyezmények alapján az erdélyi németek is többtízezres nagyságrendben távoztak. Az új értelmezés szerint az országban élő nemzeti kisebbségek nem alkothattak önmagukban saját nyelvi, kulturális hagyományokra épülő szocialista nemzetközösségeket, tehát nem kollektív entitásként lettek részei az új román szocialista nemzetnek.
Borsó, paradicsompaszta és almaecet – így nézett ki egy „szupermarket” a 80-as években
Új, diszkriminatív törvények jelentek meg: iskolatörvény, elszállásolási törvény, az anyanyelv használatának visszaszorítása az oktatásban, az ügyintézésben, a kétnyelvű feliratok eltűnése, a kulturális termékek látványos tartalmi kiüresítése. A nemzetiségpolitikában bekövetkező radikális változások másik világos jele a nemzetiségi dolgozók tanácsi tevékenységének fokozatos átalakítása volt. Az MNDT vagy más nemzetiségi (német, szerb) tanácsok a kezdeti időszakban egyfajta közvetítő szerepet is betöltöttek a pártvezetés és a kulturális elit között. Az új országos politikai helyzet abban mutatkozott meg, hogy a tanácsok központi és megyei szerveiben kádercserét hajtottak végre. A korábbi időszakot meghatározó, a nemzetiségi ügyekben esetenként markánsan is megnyilvánuló értelmiségiek fokozatosan háttérbe kerültek vagy akár le is váltották őket. Ebben az időszakban a magyarságpolitika, a romániai magyarság helyzete fokozatosan a magyar–román államközi kapcsolatok középpontjába került. A korábban defenzív külpolitikát folytató magyar pártvezetés, szembesülve az otthoni népi-nemzeti értelmiség és a közvélemény részéről érkező nyomással, elkezdte tematizálni a kérdést, első lépésként a kétoldalú kapcsolatok szintjén.
A nyolcvanas években olyan nemzetközi gazdasági és politikai kihívások érték az országot, amelyekre a pártvezetésnek rugalmas, reformorientált válaszokat kellett volna adnia. Az ellenzéki irányzatoktól megtisztított RKP vezetősége, a teljes politikai és társadalmi kontroll birtokában mereven elutasított mindenféle reformkezdeményezést. Az egyre hangsúlyosabb neosztálinista jegyeket felmutató rendszer a gazdasági, politikai elszigetelődés irányába sodródott, amit a nacionalizmussal, tömegmobilizációval és adminisztratív-politikai intézkedésekkel próbált meg ellensúlyozni. A román gazdaság a nyolcvanas évekre a szerkezetében felhalmozódó feszültségek miatt komoly válságba került.
A hatvanas években még szerephez jutó magyar nemzetiségű aktivisták és értelmiségiek fokozatosan kikerültek az állami és pártapparátus fontosabb pozícióiból, sőt az állambiztonsági szempontból kockázatot jelentő kategóriába sorolták őket. Az MNDT a pártpropaganda szócsövévé vált, a magyarságpolitikát ért bírálatok kivédésére és cáfolatára használta a pártvezetés. A romániai magyar politikai és kulturális elit többféleképpen reagált arra, hogy a pártvezetés öncélúan elzárta az intézményes integrációs csatornákat és, hogy a nyílt asszimilációs politika útjára lépett. A politikai rendszerbe és annak kulturális háttérintézményeibe korábban jól integrálódott „idős”, hatvannyolcas generáció tagjai közül néhányan nyíltan bírálták a pártvezetés magyarságpolitikáját, felvállalva etnikai alapú disszidenciát. Mások háttérbe vonultak, kiszorultak pozícióikból, elhagyták az országot, de nem vállalták a rendszerrel való további együttműködést. Akadtak olyanok is (központi szinten kevesen, a helyi közigazgatásban többen), akik különböző, többnyire személyes okokból kifolyólag megtartották pozícióikat. A politikai struktúrákba egyáltalán, a kulturális intézményhálózatba pedig csak részlegesen integrálódott fiatal nemzedék számára már egyértelmű volt, hogy a rendszer megreformálhatatlan. Ezen a személyek, csoportok tevékenységére a hetvenes évek második felétől a nemzetiségi intézményrendszer hiányában, jellemző volt az önszerveződési keretek kialakítása. Tanszékek, szerkesztőségek, színházi tagozatok, oktatási intézmények körül alakítottak ki találkozási pontokat, kezdetben hivatalosan, a titkosszolgálat zaklatásai után pedig akár illegalitásban is. A rendszerrel szembefordultak, kritikával illették azt.
Gyakran a szülők és a gyerekek váltogatták egymást a sorban
Amikor 1989-ben Kelet-Európában már sorra buktak meg a kommunista pártok, Romániában még megtartották az RKP XIV. kongresszusát. Erdély az ország többi vidékéhez hasonlóan gazdasági válságban volt, súlyos energia- és élelmiszerellátási problémákkal küszködve, teljes ideológiai szigorban lépett be az év utolsó hónapjába. Az országos szintű problémákat csak tetőzték a nemzetiségpolitikában bekövetkezett változások: a kisebbségi intézmények általános tartalmi kiürülése, tudatos elsorvasztása, a helyi magyar nemzetiségű káderek jelentős visszaszorulása, a homogenizáció kihatásai, az iskolai oktatásban észlelhető asszimilációs törekvések, az esetenként kollektív szintű nacionalista megbélyegzés stb. A nemzetiségi sajátosságokat képviselő intézmények szempontjából szinte az elemeire visszabontott és lecsupaszított kisebbségi társadalmat csupán az egyház, valamint a nagyobb településeken spontánul megszerveződő értelmiségi csoportok, informális hálózatok fogták össze. Az erdélyi magyarság már csak abban reménykedhetett, hogy a Kelet-Európában beindult változások szele eléri Romániát is.
(A szerző történész, Maros megyei szenátor. A Szacsvai Akadémia előadás-sorozat keretében elhangzott előadás összefoglalója)
