De mi az, hogy „jó nő”? Ezen lehet vitatkozni. Azért megkockáztatnék egy meghatározást és néhány túlzó állítást, anélkül hogy elmarasztalnám a nők (vagy férfiak) bizonyos kategóriáját. „Jó nő” az, aki általában kívánatos a férfiaknak, akire bukik a legtöbb férfi (persze ez történelmi korok, kultúrák és ízlések szerint változik). Olyan, mint az amerikai Marilyn Monroe, a francia Brigitte Bardot, vagy az olasz Gina Lollobrigida, akik a maguk korában szexszimbólumoknak számítottak. És itt van a lényeg. A „jó nő” szexista kifejezés, ami azt jelenti, hogy a nőt egyoldalúan, mint nemi lényt, mint élvezeti tárgyat minősíti.
Itt tennék egy megjegyzést. Egy dolog, ha egy nőt a férfi udvarlás közben „jó nőnek” minősít, kifejezve ezzel az iránta való nemi vonzalmát, és más az, ha egy nő „jó nőként” egzisztál. A „jó nő” hírében lévők rendszerint komolyan veszik státuszukat, igyekeznek annak megfelelően viselkedni, értékesíteni előnyös külsejűket, így nem véletlen, hogy többnyire a nagymenők, a tehetős, gonosztevő típusú hímek, a sikeres férfiak oldalán díszelegnek, fotómodellekként, filmsztárokként, manökenekként, prostituáltakként, pornósztárokként stb. érvényesülnek, tehát a „közönséges” férfiak számára szinte megközelíthetetlenek. (De van-e egyáltalán olyan szerény és mély érzésű férfi, aki „jó nőre” vadászik?)
A nőnek „jó nővé” való lefokozása eredményezi a hamis női tudatot, amely szerint a nőt a teste teszi azzá, ami. Ennek férfi megfelelője a kimunkált izomzatú jó magas hústorony eszménye. Ez utóbbi kihasználásából élnek a ma már divatossá vált edzőtermek működtetői. Természetesen egyetlen nő számára sem közömbös a saját fizikai vonzósága. A mindennapi szépítkezés, testápolás nem mond ellent a női (és általában az emberi) természetnek. Azonban a „jó nő” kultusza mögött látok némi hiúságot. Már-már ott tartunk, hogy egy nő nem is nyugodt, ha nem kap állandó megerősítést jónőiségéről. A Facebookot időnként ellepik a „jó nők” szelfijei, a tömeges tetszésnyilvánítás pedig maga a boldogság. Sokan még a plasztikai műtétet is vállalják, ha nincsenek megelégedve születéstől adott testalkatukkal, arcukkal. Mellesleg láttam már olyan nőt is, akinél az esztétikai beavatkozás a várttal ellentétes, a felismerhetetlenségig torz külsőt (testet, arcot) eredményezett, és olyant is, aki arcának, hajának természetes szépségét a szépítőszerek túlzott használatával rondította el.
Szerencsére az is megtörténik nemritkán, hogy a „jó nő” visszaalakul nővé. Erre a legjobb példa a filmvilágban a már említett Marilyn Monroe, akinek egy adott pillanatban elege lett abból, hogy csak a külsejéért csodálják a filmvásznon, s ezért komolyabb szereppel is próbálkozott. Az átalakulás azért lehetséges, mert minden „jó nőben" valahol ott rejtőzik a „nő”, aki lelki válságok útján ad jelet magáról, s adott esetben a felszínre tör. Ám amíg ez bekövetkezik, addig a külső dominálja a belsőt, a „jó nő” a nőt. A „jó nő” tehát addig létezik, amíg a nő a külsejével azonosul, vagyis tárggyá idegenül, illetve amíg a férfi a külsőségek rabja. A nőt nemi szerepére egyszerűsítő szemlélet megszűnésével, illetve a nő szubjektummá (önmagát teljes emberként tételezővé) válásával, a „jó nő” története véget ér. „Cherchez la femme!” („Keresd a nőt!”) — a szó szoros és jó értelmében.
