Csak futóknak
Azt hiszem, pislogni is elfelejtettem. Az eleve gyanús, hogy az imént még futottam, most meg a Superman-féle elő- re nyújtott kézzel, széttett lábbal fekszem a földön. Valami nem jó, nekem szaladnom kellene. Hogy kerültem ide, töröm a fejem, persze a sajgó térd, a szú- ró fájdalom a csípőben egy-kettőre gatyába rázza a képet. Elhasaltam. Ott a kiálló gyökér is, abba akadt bele a lábam.
Tortára a cseresznye, a hű- lés. Düggyögök – mondom magamnak dünnyögve. Ráadásul a torkom is kapar, szúr, köhécselek, egyszóval a férfinátha minden tünetét produkálom. Aki nem ismerné a férfináthát: ugyanolyan, mint a női, csak vélhetőleg halálos a kimenetele, 36,8-as hőemelkedésnél rendszerint már végrendelkezem.
Egyszóval teljes a csőd. A testem szünetért kiabál, amit nem egészen szoktam komolyan venni, de most muszáj. Rettenetesen lassan szaladok. Kínok közt jön össze a 10 km, pedig ez a minimum, amit lefutok. Ekkor döntöm el. Elég! Itt most meg- állok, mást csinálok, pihentetem a fájó lábakat, amúgy is azt mondta a masszőrlány, hogy az szaladó fájás, amim nekem van, ezen más nem is segít.
Gondolom, hogy majd biciklizek helyette. Egyfajta kényszer ez, nem telhet el rendes nap lustálkodással, milyen dolog, hogy meg se moccanok. Kicsit vékonyra sikerül az öltözködés, a város végén a lovak tekintetéből is erre a következtetésre jutok. Már a várostábla következik, amikor dohogni kezdek magamban. Ekkora marhát. Álmos vagyok. Fázom. Még a bicikli pedálja is nyikorog én meg… az őrháznál aztán duzzogva megfordulok. Nem megy, be kell látni. Le kell állni.
És van mindennek a harapósabb verziója. Szeretem a hegyeket, de nem vagyok alpinista. Én kiránduló vagyok, lelkes, relatív edzett, relatív felszerelt. Épp profikkal haladunk felfelé a Bucsecsen, a Légpárkányokhoz. Ez a völgy ilyenkor 3-4 méter hóval szokott feltelni, a téli bakanccsal előre rúgva kitűnő lépcsőt lehet bele járni. Csakhogy nincs hó. Nem hullott csak kevés, mutatóba. Kínlódva haladunk, a sziklamászó is dohog magában, látom, a csákányát tapogatja, mindjárt falnak megy, a szó legszorosabb értelmében. Apró sziklatörmeléken araszolunk felfelé, a sisakra gyakran potyog rá az előttem járók lábnyomán elinduló kavicszápor. Nem tetszik ez nekem, nincs rendes kapaszkodó, nincs hol rendesen megállni. Tanakodunk. Ülünk, és a hátizsákom magam mellé teszem. Az egyik társam megcsúszik, a zsákhoz ér a lába, az meg indul is lefelé, pár száz métert beterítve a táska tartalmával, kötél, hágóvas, hám, pulóver és sorolhatnám. Nézegetem, hogy milyen holmim hova landolt. Megcsúszik a bal lábam, próbálok a másikkal ellentartani. Magasan vagyok, meredek szurdok van a bal kezemnél. Kétségbeesetten állnék meg, de csúszom. Pillanat az egész és zuhanok. Csoda, mert négykézláb érek földet, szilárd talajon, csak a tenyeremről jött le a bőr kicsit. Az őrangyalom leizzadhatott, mert nem zuhantam le, minimum 100 métert, a kiálló sziklák közé. Itt ér véget az aznapi túra, takarodót fúj az eset.
A következtetést a sziklamászó vonja le, ahogy öles léptekkel baktatunk a szűk ösvényen: néha az is siker, ha tudod, hogy mikor kell megfordulni. Egyetértek, válaszolok tűnődve – most már csak az élet más területein is kellene mindezt gyakorolni, teszem magamban hozzá
